TE MIT TUDSZ RÓLA?

 

 

 

 

SEGÉDANYAG AZ ENSZ

 

MILLENNIUMI FEJLESZTÉSI

 

CÉLKITŰZÉSEIHEZ

 

 

 

 

 

 

 

Manush Alapítvány / 12/ NSC

 

 

 

Tartalom

 

 

 

Előszó……………………………………………………………………………….. 1

 

Egészség - Betegség………………………………………………………………… 2

 

Az oktatás helyzete a világban és hazánkban……………………………………….. 9

 

Környezetünk állapota és védelme………………………………………………… 16

 

Egyenlőtlenségek, szociális problémák………………………………………….… 23

 

Család, nők jogai és szexualitás……………………………………………………. 30

 

A fejlődő országok felzárkóztatása, demokrácia és emberi jogok…………………. 37

 

 

Felhasznált irodalom……………………………………………………………….. 43

ELŐSZÓ

 

Kedves kollega. Egy olyan füzetet tart most a kezében, amelynek eredeti elnevezése Tanári Segédlet. A szerzők azonban jobban szeretnek úgy beszélni róla, mint információs és ötletadó anyagról, amely talán képes valós probléma felvetésekkel hozzájárulni az ön munkájához és ezáltal az iskolás gyerekek szellemi és világnézeti fejlődéséhez is. Szeretnénk leszögezni, hogy nem vagyunk okosabbak senkinél, nem mi találtuk fel a spanyolviaszt. Tisztában vagyunk vele, hogy ön nehéz és felelősségteljes munkát végez a maga szakterületén, hiszen  - mint az számos helyen a kiadványból is kiviláglik -  a gyerekekkel való foglalkozás és az ő tanításuk talán a legfontosabb dolog, amit tehetünk. Úgy gondoljuk, ön bizonyos területeken jártasabb is, tapasztaltabb is a szerzőknél, hiszen azt a környezetet, ahol él és dolgozik ön ismerheti a legjobban. Mi ezzel szemben azt tekintettük feladatunknak, hogy egy kevés terhet levegyünk azok válláról, akik ezt a kiadványt forgatják. Igyekeztünk olyan témákat felvetni, amelyek valóban fontosak és nem maradhatnak rejtve a fiatalok előtt sem. Támpontokat szeretnénk továbbá adni a gondolkodáshoz, az „építkezéshez” – amennyiben a tanulás és tanítás folyamatát elfogadjuk egy lassan épülő ház szinonimájaként.

Természetesen nem szólhattunk részletesen minden problémáról, hiszen mindegyik fejezet (sőt mindegyik alfejezet) megérdemelne egy könyvet is akár. Célunk mindössze annyi volt, hogy rendszerezzük egy kissé azt a tudás halmazt, ami a könyvekben és a világhálón található, illetve hogy néhány beszédes adat segítségével reflektorfénybe állítsunk sürgető problémákat. Megpróbáltuk végig tartani magunkat ahhoz a logikához, hogy minden egyes témafelvetésnél először kitekintést adunk a világba, majd mindezt hazai kontextusban is értelmezzük. Végül annyit szeretnénk még hozzáfűzni a mondottakhoz, hogy a kiadványban idézett forrásokat nem jelöltük meg magában a szövegben, mert úgy éreztük, ez kissé nehézkessé és „tudományoskodóvá” tenné azt. Természetesen az összes felhasznált irodalmat megtalálhatja a füzet végén, ráadásként pedig felsorolunk még néhány munkát, amely segítséget nyújthat a további tájékozódásban. Őszintén reméljük, hogy haszonnal tudja majd forgatni ezt a füzetet és hogy hozzájárulhattunk ahhoz, hogy az ön diákjai is plusz ismereteket szerezzenek a világról és személyes környezetükről egyaránt.  

 

 

 

 

 

EGÉSZSÉG – BETEGSÉG

 

 

 

Valamikor a közelmúltban, alig pár évvel ezelőtt, a következő esetet jegyezték le önkéntes segítők Afrikában: Ugandában egy özvegyasszony gyors egymásutánban elveszítette hét gyermekét, mind a heten az AIDS-be haltak bele. Gyermekei után negyvenkét unoka maradt, mindannyian tizenhárom évnél fiatalabbak. Az asszony, aki természetesen maga is nyomorúságos körülmények között élt, magához vette mindahány gyermeket, hogy amíg erejéből telik, nevelje őket. Az egyik nemzetközi szervezet honlapján olvasható ez az életből vett példa, mintegy állóképként a több tucat, egymás után sorjázó döbbenetes adat közt, amely adatok mind a fejlődő országok egészségügyi helyzetét hivatottak bemutatni. Mielőtt rátérnénk néhány adat ismertetésére, még egy gondolat erejéig elidőznénk ennél az asszonynál. Mi itt Európa közepén, mindennapi problémáinkba és sokszor a saját magunk által megélt rossz, méltatlan, nemegyszer nyomorúságos helyzetekbe beletemetkezve nem tudjuk – nem is lehetünk képesek rá – felfogni, hogy mit jelenthet, ha valakinek halálos kór tizedeli a családját, hónapszámra nincs mit ennie, nincs tiszta ivóvize, mindennemű egészségügyi ellátás híján látja gyermekeit elgyengülni majd meghalni és reménye sincs arra, hogy legalább alapvető szükségleteit kielégítheti a jövőben. Azt mindannyian érezzük azonban, hogy ők is emberek, érző lények, akiknek csak iszonyatos szenvedés jutott az életben és felmerül a kérdés; vajon miért kell ennek így lennie?

 

Nézzünk meg néhány tényt a legfrissebb adatok alapján, természetesen a teljesség igénye nélkül:

 

Eddig a felsorolás, beszéljünk most néhány konkrét, megragadható dologról közelebbről is. A tetanusz fogalmát például mindannyian ismerjük, Magyarországon az újszülöttek életük első hónapjaiban kétszer kapnak olyan kombinált védőoltást, amelynek egyik összetevője a tetanusz nevű betegség ellen véd. Ez az oltás a jelenleg hatályos rendelkezések szerint nálunk kötelező és térítésmentes, a világ számos országában azonban nem is áll rendelkezésre oltóanyag. Így fordulhat elő, hogy mind a mai napig az évente előforduló csecsemőhalálok 14%-áért, míg az anyák halálának 5%-áért ez a betegség a felelős. Ez körülbelül kétszázezer újszülöttet és harmincezer nőt jelent. De pontosan mi is ez a betegség, amely néhány évtizede még nálunk is százszámra okozott halálos eseteket? Magyarul merevgörcsnek nevezik, kórokozója egy baktérium, amely idegmérget termel. Ez a méreg fájdalmas izomgörcsöket eredményez, megbénítja a rágóizmokat, a nyelőcsövet, majd a nyak és a hát izmait, végül pedig a légző izmokat, amely fulladáshoz vezet.  Nem megfelelő higiéniás viszonyok között levezetett szülés esetén a köldökzsinór átvágásakor az újszülött fertőződhet, innen a magas halálozási ráta csecsemők esetében. Az ENSZ egészségügyi célkitűzései közt szerepel, hogy a világ összes országában 2005-ig fel kell számolni a fertőzést kiváltó okokat. Eredményként könyvelhetik már el ugyanakkor, hogy a XX. század utolsó évtizedében egy világméretű oltóanyag akció keretében a 161 fejlődő országból 104-ben gyakorlatilag teljesen sikerült megszüntetni a megbetegedéseket. Ebben az akcióban Magyarország is aktívan részt vesz, számszerűen 2003 óta tizenhárom-millió forintot gyűjtöttek, amely több, mint negyvenháromezer nő leoltására elég. A tetanusz tipikusan az a betegség, amelybe ma a világon már senkinek sem lenne szabad belehalnia, hiszen a védekezés régóta ismert és alkalmazott, a fejlett országok forrásai és lehetőségei pedig bőségesen elegendőek arra, hogy a segítséget – jelen esetben az oltóanyagot – biztosítsák és eljuttassák a rászorulók számára.

Mint azt fentebb is írtuk, százötven-millió gyerek éhezik a világon. Gondoltuk volna, hogy a tasakos mogyoróvaj krém életeket menthet? Az egészségügyi világszervezetek számára régóta problémát jelentett, hogy legfontosabb célkitűzéseik egyike, az alultáplált gyermekek segélyezése és élelemmel való ellátása, számos térségben a szennyezett ivóvíz miatt akadályokba ütközik. Napjainkig leginkább egyfajta dúsított tejport juttattak el az éhezés által sújtott vidékekre, amelyhez az édesanyák többnyire ideiglenesen felállított kórházi sátrakban juthattak hozzá és vízzel felhigítva adhatták oda gyermekeiknek. A tiszta ivóvíz azonban a legtöbb helyen éppúgy hiányzik, mint az élelem, így sokszor segítség helyett még újabb veszélyforrássá is válhatott a tejpor adása. A közelmúltban egy német táplálkozás szakértő a fejlett országokban a reggeliző asztalra kerülő mogyoróvaj krém (Nutella) mintájára előállított egy tasakban tárolható sűrített mogyoróvajat, melynek egy adagja 500 kalóriát tartalmaz és higítás nélkül fogyasztható. Ez ebben a pillanatban óriási, az életben maradáshoz nélkülözhetetlen segítség az éhező gyermekek számára, mert bárki beláthatja, hogy friss, tehát romlandó élelmiszerek eljuttatása több ezer kilométeres távolságokba igen költséges, sokszor nem is kivitelezhető és még a megfelelő adagok sem biztosíthatók. A por alakú segítség azonban hatalmas tételben szállítható, tartós, sokáig felhasználható.

 

 Súlyos, hosszú távú problémát vet fel ugyanakkor az a kérdés, hogy ezek az élelmiszer szállítmányok minden esetben csupán gyorssegélyek, tüneti kezelései egy katasztrofális helyzetnek, melynek lényege, hogy a lakosság számára nem csak aktuálisan nincs élelmiszer, hanem a termelés beindításához szükséges legalapvetőbb anyagi, tárgyi és tudásbeli feltételekkel sem rendelkeznek. Sok helyen az ivóvízen kívül a talaj is olyan szennyezett, hogy emberi fogyasztásra alkalmas növényeket képtelenség rajta termeszteni. Magyarországon az emberek még a legszegényebb vidékeken is általában képesek hozzájutni olyan alapvető zöldségfélékhez, mint a sárgarépa, paprika, paradicsom, tök. Ezért nálunk például ismeretlen az „A” vitamin hiánybetegsége, amely farkasvakságot, illetve teljes vakságot okoz. Az emberi szervezet ebből a vitaminból állítja elő ugyanis a látóbíbort, ezt a látáshoz nélkülözhetetlen molekulát. Ahhoz, hogy ennek hiánya ne alakuljon ki, nem kell mást tenni, mint több-kevesebb rendszerességgel zöld, sárga, narancssárga és piros zöldség- és gyümölcsféléket fogyasztani. A fent említett termelés-képtelenség miatt alakulhatott ki az az elszomorító tény, hogy a segélyszervezetek számos országba kénytelenek A-vitamin készítményeket is szállítani, hogy ennek a súlyos hiánybetegségnek a kialakulását megelőzzék.

Az alultápláltságon , éhezésen és a megelőzhető betegségek miatt való elhalálozáson túl legalább ilyen égető probléma a járványos betegségek jelenléte, különös tekintettel itt is az elmaradott térségekre. ( A fejlődő országok kifejezés használata széles körben elfogadott, leggyakrabban ezzel a szókapcsolattal illetik fekete Afrika, Kelet-Ázsia és Dél-Amerika egyes országait. A mi véleményünk azonban az, hogy ez az elnevezés meglehetősen eufemisztikus, mi több cinikus, tekintve, hogy a fejlett, nyugati társadalom aggatta ezekre az országokra. A mi társadalmunkra pedig sajnos jellemző, hogy nem gyakran szereti nevén nevezni a dolgokat, ezt nem árt tudatosítani a felnövekvő generációkban sem. Ezért mi jobban szeretjük használni az „elmaradott térségek” elnevezést, hiszen ez fogalmilag is közelebb áll a valósághoz.) Még napjainkban is rengeteg afrikai országban szedi áldozatait a malária, amely betegségre szintén régóta ismert már az ellenanyag. A maláriát a „malária szúnyog” terjeszti egyes vidékeken, ahol fertőzött a populáció. Különösen veszélyes kisgyerekekre és várandós anyákra, hiszen az ő szervezetük kevésbé képes a védekezésre. A fertőződött ember rengeteg energiát veszít, hiszen többnyire magas láza van és izzad. Gyermekek esetében lassítja a fejlődést és súlyos vérszegénységet okoz. A legszegényebb országokban, ahol gyakoriak a maláriás megbetegedések, nem áll rendelkezésre oltóanyag. A segélyezők - amellett, hogy megpróbálnak gyógyszereket juttatni az érintett térségekbe - speciális szúnyoghálókat is szállítanak megelőzés céljából. Az adatok mindezek ellenére elkeserítők. Még 2003-ban is naponta 3000 kisgyerek halt meg ebben a betegségben.

 

Földünk legfenyegetőbb járványa azonban az AIDS. Átfogó jelentések szerint 1981 óta több mint 20.000.000 ember halt bele a betegségbe. A földön tizenötmillió AIDS-árva él, ebből tizenkét millió Afrikában. Naponta hatezren fertőződnek meg, az áldozatok fele 15 és 24 év közötti. Az AIDS-árvák kérdése azért is nagyon hangsúlyos, mert számos egyéb következményt vet fel. Azokban a családokban, ahol a szülők fertőzöttek vagy betegek (ez a legtöbb esetben mindkét szülőt érinti), a gyerekek dolgozni kényszerülnek, hogy eltarthassák a családot, kimaradnak az iskolából. Szervezetük gyakran legyengül, könnyebben válnak alultáplálttá, betegekké. Míg a maláriáról elmondhatjuk, hogy közvetlenül nem fenyeget bennünket, hiszen nálunk nem fordulnak elő kórokozók sem, addig ugyanez nem áll a HIV-re, az AIDS-ért felelős vírusra. Hazánkban is évről évre nő a regisztrált betegek száma, de becslések szerint még többen vannak azok, akik titkolják, illetve nem tudnak róla, hogy fertőzöttek. Tőlünk keletre, Romániában, Ukrajnában, Moldáviában nagyon súlyos adatok látnak napvilágot, egyre inkább úgy tűnik, a járvány komolyan megtámadta Európát is. Sajnos az oktatásban kapott felvilágosítás sokszor nem elegendő, vagy el sem jut a tizenévesekhez, vagyis a legveszélyeztetettebb korosztályhoz. A HIV vírus elsősorban szexuális érintkezés útján, illetve intravénás droghasználat során terjed. Még néhány évvel ezelőtt is volt példa vérátömlesztéskor megfertőződött betegre, ma már azonban Magyarországon ez nem fordulhat elő, mert a vérkészítményeket több lépcsős rendszerben ellenőrzik. A vírus tehát csak úgy tud terjedni, ha két ember vére, vagy szexuális testnedvei, illetve ezek kombinációja keveredik egymással. Levegőben nem terjed, és fontos hogy a nyál sem fertőz.

 

 A HIV megtámadja az emberi szervezet védekező rendszerét, azaz az immunsejteket, amelyek a betegségek elhárításáért felelősek. Aki HIV pozitívnak bizonyul még nem AIDS beteg. Akár évekig hordozhatja magában a vírust, anélkül, hogy tudomása lenne róla, amíg szervezete védekezésképtelenné válik és felütik fejüket az AIDS járulékos betegségei, egyszerű fertőzések és gyulladások. Halálhoz tehát nem maga az elsődleges kór vezet, hanem a legyengített szervezet tehetetlensége mondjuk egy tüdőgyulladással szemben. Amikor AIDS-ről beszélünk tehát fiataloknak, elsődlegesen mindig a védekezés fontosságát, életmentő szerepét kell hangsúlyoznunk.       

 

Eddig egészségügy címszó alatt csupán betegségekről, járványokról, éhezésről és egyéb elégtelen kondíciókról beszéltünk. Legalább ugyanilyen hangsúlyos téma azonban a megelőzés és a hozzá kapcsolódó fogalmak, mint a helyes táplálkozás, vagy a tudatos egészségmegőrzés. Magyarország a nemzetközi statisztikák alapján sok mindenben listavezető, de sajnos legtöbbször inkább a negatív listák éllovasa. Ebből következik, hogy halálozási mutatóink feltűnően rosszak, alacsony a várható élettartam, kiemelkedően sok nálunk a daganatos megbetegedés, melyből a legtöbb – egyáltalán nem törvényszerűen – halállal végződik. Néhány ok a teljesség igénye nélkül: Magyarországon az emberek igen jelentős hányada dohányzik, rendszeresen fogyaszt alkoholt és zsíros, koleszterin-dús ételeket, keveset mozog, illetve gyakorta van stressznek kitéve. Legtöbbünkre igaz ebből valami, sokunknál ezek kombinációja érvényes.

 

 Ellenpontként alig tudunk felmutatni valamit. Nálunk még nincs igazán kultúrája az alternatív táplálkozásnak és életvitelnek, sokan nem hajlandóak tudomásul venni, hogy megrögzött viselkedésmintáikkal és örökölt szokásaikkal rendkívüli módon ártanak maguknak és rombolják egészségüket. Vannak azonban pozitív jelek is, vegyük például az életünk és leendő egészségünk szempontjából talán legfontosabb csecsemőkort. Szerencsére az elmúlt években hozzánk is begyűrűzött az a „trend”, hogy a kisbabákat lehetőség szerint hosszú ideig kell anyatejjel táplálni. Míg régebben egészen más felfogás uralkodott e téren, ma már az orvosok és a védőnők is azt tanácsolják, hogy minden anyuka szoptasson, méghozzá ha teheti, akkor legalább fél évig. Az ENSZ egészségüggyel foglalkozó szervezetei konkrétan meg is fogalmazták ajánlásukban, hogy egy csecsemőnek az a legjobb, ha élete első hat hónapjában anyatejen kívül nem is kap mást. Több tucat ezzel foglalkozó felmérés és tanulmány igazolja, hogy az anyatejjel táplált gyerekek egészségesebbek, ellenállóbbak és kiegyensúlyozottabbak a tápszeres csecsemőknél, valamint életük során kevésbé lesznek hajlamosak az elhízásra és a szív- és érrendszeri megbetegedésekre. Olyan kutatások is napvilágot láttak, amelyek állítják, hogy az anyatejes babák a későbbiekben intelligensebbek, mentálisan is fogékonyabbak társaiknál.

 

Ami a későbbi gyerekkort és a felnőtt lakosságot illeti, általánosan elfogadott tény, hogy egészségünk rombolása nem áll szoros összefüggésben anyagi és szociális helyzetünkkel. Természetesen vannak bizonyos viselkedések, amelyek adott társadalmi csoportokra inkább jellemzőek, azonban ha valaki tudatosan él, cselekszik és néhány alapvető dolgot szem előtt tart, fontos lépést tehet afelé, hogy egészségesebb és hosszabb életet biztosítson saját maga és családja számára. Ha a fiatalok körülnéznek környezetükben, biztosan számtalan példát találnak olyan emberekre, akik ilyen vagy olyan módon ártanak maguknak. Sajnos a szegényebb közösségekben a legtöbben sokat dohányoznak és nagyon magas az alkoholisták száma is. Sokan a kevés pénzüket élelem helyett is cigarettára, italra költik. A fiatalok körében magas a tudatmódosító, bódító szerrel élők aránya is, legyen az akár lakkbenzin vagy csavarlazító, ezek a hagyományos „szipuzós” anyagok. Ahol nincs pénz, nincs munka, ott az emberek könnyen nyúlnak ezekhez a romboló dolgokhoz, könnyebben is adnak maguknak felmentést, mondván; az élet úgyis kilátástalan. Természetesen ez a kérdés egyéb problémákat is felvet, de azzal elég nehéz lenne vitatkozni, hogy akinek van választási lehetősége, hogy megigya e azt a felest, vagy ne igya meg, éppúgy dönthetne úgy is, hogy nem teszi meg. Illetve, akinek van pénze rá, hogy megvegye a cigarettát, vehetne helyette egy kiló kenyeret is. Az egészséges életnek több összetevője is van, ezek harmóniája nélkül sajnos nagy rá az esély, hogy az ember valahol kisiklik és letér arról az útról, amely garantálná számára a hosszú, betegeskedés nélküli életet. Az összetevők közé tartoznak a szociális és anyagi körülmények, de ugyanúgy az oktatás minősége is, hiszen – mint tudjuk, a nyomorból való kitörés legalapvetőbb feltétele a minőségi oktatás. Ez pedig különösen fontos egy olyan földrajzi környezetben, mint Magyarország, ahol – a lemaradások és egyenlőtlenségek ellenére – napjainkban már létezik egy sor olyan alanyi jog, jóléti fejlesztés és infrastrukturális vívmány, amelyek bárki számára adottak, ha az illető ismeri hozzájuk a kulcsot. A következőkben ezért megkíséreljük az oktatás területét érinteni és néhány összefüggésre rávilágítani.

 

 

 

AZ OKTATÁS HELYZETE A VILÁGBAN ÉS HAZÁNKBAN

 

 

Sok helyen drasztikus lépésekre van szükség. Nem erőszakra, hiszen ebben a témában ez bizonyosan hatástalan lenne, hanem olyan ösztönző programok kiötlésére és véghezvitelére, amelyek képesek elmozdítani valamelyest a legtöbbször évszázados lemaradásban lévő hozzáállást és gondolkozásmódot. Az UNICEF jelenleg is folyamatban lévő megoldás-kísérletei között a következő trükkök szerepelnek például: Brazíliában a nincstelen családok anyagi segítséget kapnak, ha iskolába járatják gyermekeiket. Egyiptomban – egy a nem nincsteleneknek szóló program keretén belül – a kisvállalkozók csak úgy juthatnak hitelhez, ha a fiúk mellett a lányokat is beíratják az iskolába. De akad példa arra is, hogy Afrikában a nomád pásztornépek részére mozgó-iskolákat működtetnek, hiszen ők a rendszeres vándorlás és helyváltoztatás miatt sokszor eleve el sem jutnak odáig, hogy gyermekeiket taníttassák.

 

Kénytelenek vagyunk megint csak az ENSZ szervezeteinek felméréseire hivatkozni, amikor a probléma súlyosságát adatokkal támasztjuk alá. Ma a világon több mint 110.000.000 gyerek nem járhat iskolába. Ők azok, akik életükben talán soha nem jutnak el még az intézmény kapujáig sem, mert egyszerűen nincs pénz a taníttatásukra (ennek egyik vállfaja, mikor már kicsi koruk óta dolgozniuk kell a megélhetésért), vagy mert túl messze esik lakóhelyüktől a legközelebbi tanintézmény, ahová járhatnának. Ezek az objektív visszatartó erők. Még ennél is sokkal nagyobb problémát vet fel azonban az a tény, hogy sok helyen a hagyományok és előítéletek miatt nem küldik a gyerekeket tanulni (főleg a lányokat, de erről még beszélünk részletesen), mert a szülők sem fogják fel a tudás jelentőségét, felesleges luxusnak tartják. Pedig ma, amikor az elmaradott, a világ gazdasági vérkeringéséből teljesen kiszakadt, nyomorban élő, éhezéstől és járványoktól sújtott területekről beszélünk, egyet biztosan kijelenthetünk: Az adományok, gyorssegélyek és segélyszállítmányok a problémák gyökerét érintetlenül hagyják, mi több csak elodázzák a velük való foglalkozást. Ha azt a struktúrát szeretnénk megváltoztatni, ami a szegénységet létrehozza és újratermeli, akkor elsőként az oktatáshoz, a tudás hozzáférhetőségének és megszerzésének alapvető jogához kell nyúlnunk.

 

Ez egyébként szerepel az UNESCO alapokmányában is, amely szervezet az ENSZ nevelésügyi, tudományos és kulturális szervezete. (188 tagországgal és hat társult országgal rendelkezik, amelyek közül még csak negyvenhét rendelte el hivatalosan és foglalta törvénybe a közoktatás ingyenességét.) Pedig a tanulás az, amely segíthetne megtörni a szegénység ördögi körét. Ennek fényében igen riasztó, hogy a világ népességének negyede írástudatlan, a maradék egy hatoda pedig funkcionális analfabéta, ami annyit tesz, hogy gyakorlatilag nem tud egy könyvet sem végigolvasni, de még egy nyomtatvány kitöltése, vagy egy álláshirdetés értelmezése is nehézséget jelent számára. (E téren sajnos a magyarországi mutatók sem adnak okot túlzott büszkeségre.) Ez tehát nem az írás és az olvasás képességének teljes hiányát jelenti, sokkal inkább azt, hogy az adott személy nem tudja a megfelelő színvonalon hasznosítani megszerzett tudását. Ha ez a helyzet fennáll, tehát funkcionális analfabetizmusról beszélünk, egyszerűen kikövetkeztethető, milyen hátrányok érik az egyént szociális, munkahelyi de még személyes kapcsolataiban is. Nem igen fog tudni lépést tartani a világgal, új ismereteket sem lesz képes elsajátítani, könnyen becsaphatják, kiszolgáltatott helyzetbe hozhatják.

 

Az UNESCO általános irányelvei közé tartoznak még a következők: Emelni kell a gondozás és nevelés színvonalát, különös tekintettel a hátrányos helyzetű gyerekekre. Biztosítani kell, hogy 2005-re minden gyerek ingyenes, kötelező és színvonalas alapfokú képzésben részesüljön és általános iskolai tanulmányait be is tudja fejezni. Ezen kívül pedig a mindennapi élethez szükséges ismeretek és képességek megfelelő elsajátítását célzó programok segítségével biztosítani kell, hogy a fiatalok és a felnőttek is igényeiknek megfelelő képzésben részesülhessenek olyan esetekben, amikor az addigi életük során megszerzett tudás nem elég a boldoguláshoz. (szakképzések, átképzések, tanfolyamok, felnőtt képzés) Szintén célul tűzték ki, hogy 2015-ig ötven százalékkal vissza kell szorítani a felnőttkori analfabetizmust. A globális kampány része, hogy ahol csak lehet, szóhoz jussanak a gyerekek is. E program keretében a gyerekek világszerte tollat ragadnak, hogy levelet írjanak miniszterelnöküknek és kormányaiknak, elhívják a döntéshozó politikusokat iskoláikba, illetve lefényképezik életkörülményeiket, különös tekintettel az iskolázatlan gyerekek lakóhelyeire. Egy Dél-Amerikai felmérés szerint már két el nem végzett osztály is 20%-al csökkenti az egyén keresetét egész további életében, vagy is ötödével kevesebb jövedelme lesz, mint nála némileg iskolázottabb társának. Minden pedagógusnak kötelessége tehát a rendelkezésére álló eszközökkel ösztönözni a tanulást, hiszen ezzel majdhogynem közvetlenül javít a gyerek jövőbeli életkörülményein és kilátásain.

 

Mint minden területen, az oktatásban is hatalmas eltérések mutatkoznak a világ két pólusa közt és itt is egyre inkább nyílik az „olló”, a leszakadók hátránya növekszik. Ma azt mondjuk, mindennek az alapja az információ. Gondoltuk volna, hogy a világ népességének hetven százaléka még sosem használt telefont? És nem is tudja, hogy létezik Internet? Egy példa az aránytalanságra: Finnországban alig élnek többen ötmilliónál, mégis többen használják az Internetet, mint egész Dél-Amerikában. Újfajta megosztottság van tehát kialakulófélben, mégpedig az „információgazdagok” és az „információszegények” megjelenése révén. Márpedig a technológiai hozzáférési szakadékok szűkítéséhez is egyértelmű kezdeményezésekre lenne szükség, különben az információ-birtokos gazdagok tovább gazdagodnak, az ebből a szempontból is hátrányos helyzetűek pedig még inkább lemaradnak. Álljon itt egy kedves példa arra, hogy a „fejlődő országokban” is milyen jól jöhet az Internet, illetve hogy milyen mértékben változtathatja meg közösségek életét. Egy indiai tartomány kis falujában élő asszony egy számítógépes pavilonhálózatot fejlesztő vállalattól támogatást igényelt és kapott arra, hogy Internet hozzáférése legyen saját lakhelyén. Első sikerét akkor érte el új „szerzeményével”, amikor segíteni tudott egy helybeli földművesnek, akinek egy kórokozó támadta meg az ültetvényét. Az asszony e-maileket váltott egy mezőgazdasági főiskolával, aki közölte a gyógymódot. Az ültetvényes természetesen szívesen fizetett a különleges segítségért és a dolognak híre ment. Az asszony ma már virágzó kisvállalkozást üzemeltet, tanórákat tart és e-mailezési lehetőséget biztosít a falusiaknak. Ebből is az következik, hogy korunk információs társadalmára jellemző megosztottság felszámolható, ha a technológiát gyártó, fejlesztő és exportáló nagyvállalatok is azon vannak, hogy olyan térségekbe is eljuttassák termékeiket, ahol eddig még nyoma sem volt telefonnak, kábeltévének, számítógépnek. Ide is kínálkozik egy példa, méghozzá Dél-Koreáé, ahol az állam nagy összegeket fektetett abba, hogy a lakosság számára biztosítsa a szélessávú hozzáférést. Az ország öt év alatt a világ élvonalába ugrott e tekintetben, illetve ma már elmondható, hogy ők dicsekedhetnek a világ legátfogóbb nagysebességű internetes lefedettségével és a háztartások hatvan százaléka rendelkezik hozzáféréssel.

 

 Létezik még egy számunkra fontos aspektusa és felhasználási területe az Internetnek, az pedig a gyorsan terjedő e-learning intézménye. A világháló fejlettségi szintjéből logikusan következik, hogy azt módszeres tanulásra is fel lehet használni. Rengeteg e-learning központ létesült már, melyek célja, hogy rendszerezett ismereteket, mi több kurzusokat és végzettséget igazoló oklevelet is nyújtsanak tetszőleges tudományterületeken azoknak, akik „online” szeretnének tudást elsajátítani. Könnyen beláthatjuk, hogy ezzel gyakorlatilag végleg megszűntek a határok, hiszem aki Internet hozzáféréssel rendelkezik, az bárhová eljuthat, mármint ami az információszerzést illeti. Hatalmas online könyvtárak, rengeteg oktató és szeminárium kínálja magát. A tanulás ezen módja természetesen már feltételez némi előképzettséget, ha mást nem is de egy kevés informatikai ismeretet, illetve egy fokú céltudatosságot, kreativitást és önálló érdeklődési kört, amelyet az előzetes tanulmányok alapoztak meg.

 

Kicsit kanyarodjunk azonban vissza az Internettől a hagyományosabb ismeretszerzési módok felé, hiszen ezek létezése is legalább olyan fontos. Forgatunk e még egyáltalán könyveket és ajánljuk e ezeket a gyerekeknek, fiataloknak? 2001-ben Magyarországon is volt „olvasás éve”, amely egy Nagy Britanniából átvett mozgalom, de ez mit sem vesz el kezdeményezés jelentőségéből és szükségességéből. Az olvasás éve program elsősorban az olvasási kultúra propagálására, kiszélesítésére és elmélyítésére jött létre. Kampányprogram, amelyre azért van szükség, mert az új kommunikációs technikák (ld. Internet) bővülő és dömpingszerű kínálata miatt a könyvek méltatlan versenyhelyzetbe vannak kényszerítve, elismertségük és keresettségük drasztikusan csökken. Azért írjuk ezt jelen időben, mert bár egy négy évvel ezelőtti rendezvény kapcsán merülnek fel ezek a gondolatok, ma ugyanúgy érvényesek. 2001-ben az iskolák lelkesen vettek részt a programban, rengeteg egyéni kezdeményezés fűződik hozzá, ismert írókkal való találkozások, vers és prózamondó versenyek, maratoni felolvasások. Úgy tűnik, a pedagógusok szívesen áldoznak plusz munkát és időt egy olyan ügyre, amely a sorsdöntő a diákok művelődése szempontjából. A könyv mindig egy adott kultúra szellemi öröksége, legyen szó bármilyen írásról. A szellemi örökségek megőrzésének és továbbadásának technikái azonban sokat változtak az évszázadok alatt.

 

 Természetesen először csak az élőszó volt. Ma már szinte elképzelhetetlen számunkra, hogy egykor puszta kimondott szóval örökítették át a tudást, de – és itt visszakanyarodunk a fejlett és „fejletlen” társadalmak problematikához – a világnak még mindig vannak olyan részei, ahol ma sem áll más módszer rendelkezésre. „Ha egy öreg fekete mesefa meghal Afrikában, vele egy könyvtár pusztul el.” Az idézett mondat az UNESCO honlapján szerepel és ha belegondolunk, igen sürgető problémával találjuk magunkat szembe.  Egészen 2003 október 17-ig, amikor is elfogadták a Szellemi kulturális örökség védelméről szóló nemzetközi konvenciót, nem léteztek megfelelő jogi eszközök a szájhagyomány útján terjedő tradíciók és kifejezések, a társadalmi rituálék és népszokások, valamint az előadóművészetek és a hagyományos népművészetek védelmére. Ez a konvenció előírja a megfelelő nemzeti intézményrendszer kiépítését és egy kormányközi bizottság felállítását is a szellemi kulturális örökség védelmére. Szeretnénk itt röviden felvázolni és néhány példával ismertetni ezeknek az örökségeknek az osztályozását, mert meggyőződésünk, hogy kevesen vannak tisztában magával a koncepcióval, illetve azzal, hogy pontosan mit is ölel fel ez kiterjedt gyűjtőmunka.

 

Az angol nyelvű megfogalmazás „érinthető” és „érinthetetlen” kulturális örökségekkel számol, ami annyit tesz, hogy az első kategóriába tartoznak az építészeti és képzőművészeti alkotások, illetve azon természet által létrehozott képződmények, tájegységek és egyéb földrajzi objektumok, amelyek valamely szempontból egyedülállóak és megismételhetetlenek. A második kategória pedig felöleli mindazokat a szellemi alkotásokat, ötleteket, rítusokat és hagyományokat, amelyek beilleszkednek egy adott kultúrába, illetve fémjeleznek egy fajta szellemiséget. A listára eddig felvett örökségek közt szerepel például a Brazíliában élő Wajapi indiánok szóbeli és grafikus kifejezésmódja, a kínai Kunqu opera, a Wayang elnevezésű indonéz bábszínház, de ide tartoznak a homokrajzok is a Csendes Óceánban található Vanuatu szigetéről, sőt a törökországi hivatásos közösségi mesélők, a meddahok intézménye is. Az említett intézmények és alkotások valamennyien a mesterművek alkategóriába tartoznak. Az érinthetetlen örökségeknek van további három alkategóriája is, ezek pedig a következők:

 

·        „Élő emberi kincsek” – ide tartoznak azok a személyek, akik a kultúra valamely területén kimagasló tudással és ismeretekkel rendelkeznek, létrehoztak maradandó alkotásokat, vagy képesek létrehozni azokat és nem utolsó sorban pedig tudásukat át tudják adni az utánuk következő generációknak.

·        Veszélyeztetett és kihaló félben levő nyelvek – a világon ma beszélt 6000 nyelv 50%-a ide tartozik. (Az örökségvédők álláspontja szerint a nyelv nem más, mint a kulturális kifejezések és értékrendszerek közvetítő közege és nagy mértékben meghatározza egy csoport, illetve az egyes személyek identitását.) Ide tartoznak még a teljesség kedvéért a következő tények: a beszélt 6000 nyelv 96%-át a világ népességének nem egész 4%-a beszéli. A nyelvek 90%-a nem szerepel az Interneten. Átlagosan minden két hétben kihal egy nyelv, az afrikai nyelvek 80%-a pedig nem létezik írásban.

·        Népzene, tradicionális zene – a megfogalmazott álláspont szerint a népzene és a népi hangszerek egy adott civilizáció legmélyebb kulturális, spirituális és esztétikai értékeit hordozzák. A már rögzített felvételek csaknem mind spontán készültek, azzal a céllal, hogy megörökítsék az élő zenei tradíciókat, illetve a kapcsolatot előadó és közönség közt.

 

A szellemi és kulturális örökségeken túl, mint említettük, fontos terület még az „érinthető” örökségek  - vagy más szóval a Világörökség területe is. A Világörökségi egyezményt 1972-ben hozták létre, 2005-re pedig 180 ország írta alá. Ezek az országok kötelezettséget vállalnak arra, hogy a saját területükön fekvő világörökségi helyszíneket óvják és megőrzik a következő generációk számára. A Világörökségi Listára való felvételről az UNESCO évente egyszer ülésező Világörökségi Bizottsága dönt. Eddig összesen 812 helyszín szerepel a listán, ebből nyolc Magyarországon található. (Magyarország egyébként 1985 óta tagja az egyezménynek.) A magyar helyszínek pedig:

·        Budapest Duna-parti látképe, a Budai Várnegyed, az Andrássy út

·        Hollókő ófalu és táji környezete

·        Az Aggteleki-karszt és a Szlovák-karszt barlangjai

·        Az Ezeréves Pannonhalmi Bencés Főapátság és környezete

·        Hortobágyi Nemzeti park – a Puszta

·        Pécsi ókeresztény sírkamrák

·        Fertő/Neusiedlersee kultúrtáj

·        A Tokaji történelmi borvidék

 

Azért tartottuk fontosnak részletesen beszélni a szellemi, kulturális és természeti örökségek fogalmáról – és ezen belül is a magyarországi vonatkozásokról, mert úgy gondoljuk, a világ ma abba az irányba halad, hogy a legtöbben elfeledkeznek az alapokról, hiányos ismeretekkel rendelkeznek, számos emlék létezéséről nem is tudnak. Ez persze nem csak az egyén hibája, hiszen a követelmények és elvárások egészen más irányba mutatnak. A teljesítmény centrikus társadalomban a szellemi- és képzőművészetekkel, természeti kincsekkel való foglalkozás sokszor időrablásnak, álmodozásnak minősül, amely nem hoz közvetlen anyagi hasznot.  A pedagógusok felelőssége azonban, hogy mindig emlékeztessenek a gyökerekre. Hívják fel a figyelmet és beszéljenek arról a táptalajról, amelyből kultúránk fakad és igyekezzenek bizonyos igényeket kialakítani, amelyeket az egyes ember táplál önmagával szemben. Ezek az igények pedig nem mások, mint a vágy, hogy megismerjük a környezetet amiben élünk, a szokásokat melyek körülvesznek és nem utolsó sorban a tárgyi emlékeket is. A kultúra és a tradíció mindig karnyújtásnyira hever, egyedül a látásmód az, ami változik. Kinek van szeme hozzá, kinek nincs. A gyerekeknek pedig – ha jól irányítják őket és kedvet csinálnak nekik – mindig lesz szemük és kedvük is felderíteni a környezetüket és tanulni belőle.

 

 

 

KÖRNYEZETÜNK ÁLLAPOTA ÉS VÉDELME

 

·        Az emberi pusztítás

·        Környezettudatosság, nevelés

·        Alternatív megoldások

·        A fenntartható fejlődés

·        Levegő-és vízminőség

·        Hulladékgazdálkodás

 

 

Amerikában 1889-ben egy aggodalmaskodó tisztiorvosi jelentés a következőket tartalmazta: „esztendőről esztendőre egyre kevesebb a hulladéklerakó hely, és hamarosan szembekerülünk a problémával, hogy valami más metódust kell kieszelnünk az elhelyezésre.” Ez a megállapítás még abban a korban íródott, amikor az emberiség még nem is ismert olyan tárgyakat, mint például az eldobható papírtányérok, poharak vagy borotvapengék. Akkor mit szóljunk ehhez képest ma? Egyre gyakrabban szokás ökológiai katasztrófát emlegetni, globális felmelegedést, a készletek kimerülését és ezzel együtt az emberiség végnapjait. A tudósok kongatják a vészharangot, a politikusok pedig tompítanak, cáfolnak és terelnek. Néha születik egy-két egyezmény, amelyet a szuperhatalmak nem, vagy csak részlegesen tartanak be. (tisztelet a kivételnek) senki nem tudja, hogy pontosan mi az igazság, mert amíg nem tapasztalunk változást a saját bőrünkön, addig miért is hinnénk el absztrakt számításokat és a rájuk alapozott előrejelzéseket. Mert az ember már csak ilyen.  Lássunk néhány – egyáltalán nem absztrakt - tényt, amely rávilágít a helyzet súlyosságára:

 

·        Csak az Egyesült Államokban óránként két és fél millió műanyagpalackot dobnak el. Ennyi pillepalack egymás mellé rakva háromhetente elérne egészen a Holdig. 

·        A világon évente 130 millió mobiltelefont dobnak ki és 250 millió számítógép avul el, ez mind elektronikai hulladék.

·        Egyetlen kadmium tartalmú szárazelem hatszázezer liter vizet szennyezhet meg.

·        Negyven évvel ezelőtt Etiópia területének 30%-át még erdő borította, ma már ez a felület nincs 1% sem. Évenként tűnnek el Nagy Britannia területével megegyező erdőségek. Csak Brazíliából nyolcmillió hektár.

·        A talajréteg éves csökkenése a Földön 25 milliárd tonna, vagyis annyi termőföld tűnik el, amennyi az ausztráliai búzamezőket fedi.

·        Az afrikai kontinensnél nagyobb és több mint egymilliárd ember élőhelyét fenyegeti az elsivatagosodás veszélye. 

 

Környezettudatos gondolkodás. Ezzel a szókapcsolattal illetik azt az állapotot, ha valaki már eljutott addig a felismerésig, hogy a saját cselekedetei is sokat nyomnak a latban, ha meg akarjuk akadályozni a végpusztulást. Egyébként a környezetvédő mozgalmak egyik legnagyobb problémája az, hogy hogyan értessék meg az emberekkel, hogy már a legapróbb tettek is következménnyel járnak. Például, ha eloltjuk a villanyt, amikor kimegyünk a helyiségből, vagy elzárjuk a csapot, miközben mossuk a fogunkat, azzal csekély mértékben de befolyásoljuk a villamos áram fejlesztést és a vízkészlet felhasználását. Ha több millióan járnak el ugyanígy, akkor az elért hatás már igen jelentős lehet. Ma már az emberek többsége szeretné kímélni a környezetet, ehhez azonban központosított intézkedések is kellenek. Az EU 2010-re előirányozta, hogy tagállamai a háztartási hulladék harminc százalékát újrahasznosítják. Vannak olyan országok, ahol ez a szám már ma is magasabb. (Svájcban már 56%-ot használnak fel újra a háztartási hulladékból de Németországban, Ausztriában és Hollandiában is 45% fölött van az arány. Nem utolsó sorban pedig pénzbírsággal büntetik azokat, akik nem a megfelelő konténerekbe dobálják a szemetet.) Ezeken a helyeken számunkra még elképzelhetetlen tudatossággal állnak az emberek környezetükhöz.

 

 A szelektív hulladékgyűjtés már Magyarországon is ismert, évek óta próbálkoznak vele az önkormányzatok, több kevesebb sikerrel. Átfogó kampányra lenne szükség, hiszen nem egy nagy feladat például szárazelemgyűjtőket kihelyezni az iskolák aulájába. Mint ahogy az is a megfelelő tájékoztatáson múlik, hogy az ember egy bevásárlóközpontban, de akár egy kisebb közértben is az újrahasznosított szalvétát és toalettpapírt keresse, ne kérjen ezer nylonzacskót a vásárolt árunak, vagy ne vásárolja meg a műanyagpalackos üdítőt. A tudatos fogyasztói magatartás nélkülözhetetlen egy olyan korban, amikor a gyártók – a piaci versenytől űzötten és a nyereség bűvöletében – a létező összes elképzelhető módon erőszakolják ránk termékeiket, amelyek már szinte alig különböznek egymástól. Mindenből van nyolcféle, mosóporból, zacskós tejből, szalámiból és dobozos sörből is, a vevő folyamatos kísértésnek van kitéve, hiszen a polcok roskadoznak, a reklámok üzenete működésbe lép és a készletezés is úgy van megoldva, hogy kénytelenek legyünk végig menni az egész áruházon, mielőtt rátalálnánk a pénztárra.

 

 Lehetne még folytatni a sort, de az már túlságosan messzire vezetne. Viszont eddig még nem is beszéltünk arról, hogy rengeteg termék – például az élelmiszeriparban – úgy kerül forgalomba, hogy valakik eltussolják: valójában ártalmas az egészségre. Ötletszerűen lépjünk például oda a kekszes pulthoz és olvassuk el egy kiválasztott termék összetevőit. Igen meglepő lehet, hogy a keksz – gondolnánk – egy egyszerű sütőipari termék, mégis tele van adalékanyagokkal, amelyek hatásáról ráadásul fogalmunk sincs, csak homályosan sejtjük, hogy nagy mennyiségben rákot okoz. Természetesen léteznek listák engedélyezett és tiltott adalékanyagokról, ezek azonban erősen lobbi-szagúak és folyamatosan cserélődnek. Nem túl megnyugtató, hogy ami ma még engedélyezett, az holnap már a tilos-listán foglal helyet. Kanyarodjunk vissza azonban az élelmiszeripari kitérő után a környezetvédelmi módszerek és szisztémák világába. 

 

 A pusztulást  a visszájára fordítani: Századunkban a vízfelhasználás kétszeresére nőtt, s az elkövetkező két évtized során pedig ismét megkétszereződhet. A világ nyolcvan „fejlődő országában” azonban már ma is óriási problémát jelent a vízkészlet elégtelensége. Az éghajlatváltozás és a sivatagok terjeszkedése hatalmas területeket súlyt aszállyal. Így ezeken a területeken lehetetlenné válik a termelés. Néhány fejlődő ország már lényegében felélte összes ökológiai forrásait és elérkezett a környezeti csőd határához. És ne dőljön senki hátra! Mert ennek következményei nem csupán az éhezés és a halálozás méreteinek növekedésében, hanem a társadalmi egyensúly zavaraiban és konfliktusaiban is megnyilvánulnak. Az erőforrások leromlása és kimerülése a környezeti okok miatt, emberek millióit kényszeríti hazájuk elhagyására. Könnyű belátni, hogy tettek híján a jövő az egyre fokozódó környezetpusztulást, és a fogyó tartalékok miatti nehézségeket tartogatja egy végletesen szennyezett világ számára. Felmerül tehát a kérdés, hogy fenntarthatóak e a mai nemzetgazdaságok olyan módon, hogy a fejlődés ne akadjon meg, a pusztító tevékenységek azonban abbamaradjanak, netán a visszájukra forduljanak.

 

 Létezik egy egyre inkább teret nyerő ökológiai mozgalom, amely határozott elképzelésekkel rendelkezik a fenntartható fejlődést illetően. A legtöbb nyugati civilizáció már adaptálta ezt a mozgalmat. Ők abból indulnak ki, hogy a modern civilizációt távlatilag fenntarthatatlan fejlődés jellemzi, mivel olyan döntéshozatali formákat alkalmaz, amelyek módszeresen figyelmen kívül hagyják a jövő érdekeit. Ezzel állítják szembe egy alternatív társadalom jövőképét, amelyet a következő változtatások jellemeznének:

 

·        alacsony energiafelhasználás

·        redukált illetve zérus szennyezés

·        visszanyert anyagok

·        integráció a természettel

·        lokális cserekereskedelem

·        a minőség előtérbe helyezése a mennyiség rovására

·        önellátás kis egységekben

 

A globális problémák, mint a fosszilis energiahordozók elégetése, légkörbe bocsátása, az üvegházhatás, klímaváltozás mind felfoghatók egy láncolatként. Egyik következik a másikból, s ha ebbe a láncolatba nem nyúlnak bele, a következmények beláthatatlanok. Belenyúlásra azonban kinek van lehetősége? Az előbb felvázoltunk egy némiképp idealisztikusnak tűnő modellt, amely modell azonban ténylegesen az egyetlen kiutat jelentheti a válságból. Ma azonban még odáig sem sikerült eljutni (számos sikeres helyi kezdeményezés mellett), hogy a legnagyobb energia kibocsátók a saját maguk által megszövegezett egyezményekben szereplő konkrét csökkentési vállalásaiknak megfeleljenek. Az USA például mind a mai napig szabotálja a maga részéről a 97-es Kiotói egyezményt. De söpörjön csak mindenki a saját háza táján; Magyarországot is súlyosan elmarasztalta az EU 2000-ben méghozzá három fronton is. Elégtelennek bizonyult a vállalt levegőminőség-védelem, a vízminőség-védelem és a hulladékgazdálkodás. Márpedig ezek azok a területek, amelyekbe csak kormányzati szinten lehet beavatkozni.

 

 A siránkozás helyett azonban beszéljünk néhány olyan dologról, amely közelebb áll hozzánk, számunkra is kézzelfoghatóbb. Mivel tudunk mi változtatni? Természetesen a környezeti neveléssel, a téma állandó napirenden tartásával és változatos „tálalásával”. A fiatalok bevonására létezik egy átfogó, ugyanakkor könnyed módszer, amely ismeretet is terjeszt és hat a környezettudatos gondolkodás kialakulására. Abból indul ki, hogy először mindenkinek meg kell ismerkednie és barátkoznia saját környezetével, ezután lesz csak képes globálisan is felelősséget érezni. A módszer neve – szabad fordításban angolról – „Ökológiai cím”. Azt mindannyian tudjuk, hogy mi a lakcímünk és hogy melyik városban, illetve országban élünk. Az ökológiai címével azonban egyikünk sincs tisztában. Ez nyolc komponensből áll – a módszert kidolgozók szerint – melyek közül mindegyik segít azt is meghatározni, hogy mi magunk milyen hatással vagyunk az adott környezeti szegmensre. Ez elsőre talán bonyolultnak hangzik, de a gyakorlatban egyáltalán nem az.

 

·        Folyómeder – minden összefüggő földterület folyómeder, mert akár rajta, akár alatta bizonyos mennyiségű víz fut, amely egyszer csak egy folyóba ömlik majd. Így tehát, akkor is folyómederben élünk, ha a közelünkben nem található összefüggő vízfelület. Az ökológiai címünkben ez lehet a legtágabb egység.

·        Topográfia – a földfelszín fizikai adottságait írja le. Nem mindegy, hogy valaki síkságon lakik, vagy dombos vidéken, netán hegyek közt. A topográfiai elhelyezkedés határozza meg egy adott terület vízlefolyását is, amelyre különösen oda kell figyelnünk esőzésekkor, hiszen nem mindegy, kit önt el az árvíz és ki marad szárazon.

·        Talaj – a földfelszín legfelső rétege, lemorzsolódott kőzet és rothadó szerves anyagok alkotják. Fontos, hogy a mi élőhelyünkön milyen fajta a talaj – vörös színű, agyagos, homokos, fekete vagy másmilyen – hiszen ez határozza meg vízelvezető képességét, hogy milyen növények teremnek meg rajta, illetve hogy mire számíthatunk, ha mérgező anyag jut a talajba.

·        Talajvíz – az a víz, amely a termőföld réteg pórusaiban található. Sokszor iható, de ha szennyezett talajon folyik keresztül, káros hatású lesz.

·        Biodiverzitás – ez az élőhelyünkön fellelhető növényfajták és állatfajok összességét jelenti. Az ember is nagyban függ ettől a mutatótól, hiszen a termelés és élelmezés szempontjából nem közömbös, hogy milyen élőlények vesznek körül minket. Sokszor akár egyetlen faj kipusztulása is jelentősen kibillentheti a helyi ökoszisztémát.

·        Levegő – „beborítja” a Földet, főként nitrogénből és oxigénből áll. Mindannyian és mindennap hozzájárulunk a levegő minőségéhez cselekedeteinkkel. A levegőbe kerülő szennyező anyagok legtöbbször nem láthatók vagy szagolhatók, de nagyon komoly egészségkárosodást tudnak okozni.

·        Klíma – mennyi eső, vagy hó esik egy évben? Mennyit süt a nap és milyen melegen? A klíma egy adott régió időjárásának átlagos jellemzőit jelenti, meghatározza, hogy milyen növények teremnek a vidéken, de befolyásolja a szabadidős tevékenységek megválasztását is.

·        Ökológiai lábnyom – és végül, a legközelebbi adat az ökológiai címünkben (mondjuk az ajtószám) – a mód, ahogy személyesen hatunk környezetünkre. Mindenkinek szüksége van természeti energiaforrásokra a túléléshez. Étkezési, vásárlási és vezetési szokásaink, valamint szabadidőnk eltöltésének módja mind befolyásolja ökológiai lábnyomunk nagyságát.

 

Eddig tehát a „cím” alkotóelemei. Úgy gondoljuk, hogy bár első ránézésre talán nevetségesnek tűnhet ez az analógia, mégis nagyon hasznos lehet alkalmazni, mert a játék az érintettségen és a bevonódáson alapul. Ha valaki már gyermekkorban tisztában van saját élőhelye jellegzetességeivel, követi azok változásait és megtapasztalja saját befolyását is, erősen feltételezhető, hogy felnőtt korára éretten és felelősségteljesen tud majd a környezetével összefüggő döntéseket meghozni. Véleményünk szerint ebben a témakörben kiemelkedően fontos a gyakorlati ismeretek átadása és szerencsére el lehet mondani, hogy ha Magyarországon a környezettudatos életvitel még gyermekcipőben is jár, mégis nagyszámú kezdeményezés látott már napvilágot és rengeteg szervezet tűzte zászlajára életterünk és életminőségünk megóvásának különböző területeit.

 

 A teljesség igénye nélkül említünk meg néhány témakört, amelynek mind van már hazai szószólója és képviselője. Ide tartozik a napenergia hasznosítás, a megújuló energiaforrások használata, a gazdaságos fűtési módok népszerűsítése, az alternatív hajtóanyagokban (biodiesel) való gondolkodás és az öko-építészet. Létezik ezeken kívül számos ifjúsági társulás is, akik a környezetvédelem területén tevékenykednek, nem egyszer pedig akciókkal hívják fel magukra a figyelmet, nem riadnak vissza törvénybe ütköző demonstrációk szervezésétől sem. Ezek biztató jelek, rajtunk áll, hogy élünk e a lehetőségekkel és csatlakozunk e azokhoz, akik már ma is nap mint nap tesznek a környezeti károk csökkentéséért.

 

 

 

EGYENLŐTLENSÉGEK, SZOCIÁLIS PROBLÉMÁK

 

·        Szegénység, éhezés

·        Társadalmi szakadék

·        Hajléktalanság, munkanélküliség

·        Hazai és nemzetközi segítő szervezetek

 

A ma elfogadott - és hivatalos közlésekben szereplő – nemzetközi meghatározás szerint a globális létminimum napi két dollár.  Ez azt jelenti, hogy mondjuk egy öttagú család tíz dollárt költ naponta átlagosan, ebben természetesen benne foglaltatik az élelmen és az alapszükségleteken kívül a lakásfenntartás, ruházkodás, egészségügyi kiadások, tisztálkodás, oktatás, kultúra. Legalábbis ezeknek kéne ide tartozniuk, hiszen ezekre lenne szüksége mindenkinek egy élhető élethez. Tíz dollár, a mai árfolyamon számolva kétezer forintnak felel meg. Egy öttagú család esetében tehát havi hatvanezer forintról van szó. Tudjuk, hogy ha Magyarországot vesszük alapul, akkor ennyi pénzből lehetetlen élni anélkül, hogy hosszabb-rövidebb idő után ne keletkeznének komoly károk egy család életében. ( Eladósodás, kilakoltatás, gyerekek intézetbe adása, válás, utcára kerülés) Ez azonban még nem a legrosszabb, ami történhet, még ennél is van lejjebb. A világon 1,2 milliárd embert érint a súlyos szegénység, a nyomor. A nyomorszint is meg van határozva, ez mindössze napi egy dollár, tehát az előbb említett számítások fele. Ellenpontként azt találjuk, hogy mindössze 7,2 millió emberről mondható el a világon, hogy vagyona egymillió dollár felett van, de ezeknek az embereknek a kezében összpontosul az össztőke egy harmada. Globális mértékben a fejlett országokban élő egymilliárd emberre jut a pénzforgalom nyolcvan százaléka, míg a fennmaradó húsz százalékon osztozik a többi ötmilliárd ember. A nagyító tehát igen torz képet mutat, a globális tendencia pedig nem ad okot bizakodásra a téren, hogy ezek a különbségek a közeljövőben eltűnhetnek.

,

A szegénység fogalmát és jelenségét régóta ismerik és kutatják. A XX. század 70-es éveitől kezdve azonban egyre gyorsuló ütemben mélyül a szakadék szegények és gazdagok, szegény országok és gazdag országok között. Ez utóbbit jól érzékelteti egy aránypár, amely azt mutatja, hogy a legszegényebb és leggazdagabb országok jövedelme 1950-ben még 35:1 volt, 2002-ben pedig már 82:1-re változott. Az államok közötti gazdasági egyenlőtlenségek növekedésében szerepet játszottak a történelmi adottságok (például a gyarmattartó országok a gyarmatosított területek rovására gazdagodtak), a kulturális adottságok, a nemzetközi munkamegosztásban elfoglalt hely, földrajzi és társadalmi tényezők, az intézmények fejletlensége. A XXI. Században is annak ellenére súlyos globális probléma maradt a szegénység, hogy több országban is fontos lépéseket tettek a nyomor felszámolására. A világ több térségében, így a rendszerváltó országokban is ugrás szerűen nőtt a szegények aránya. Az egyenlőtlenségek kialakulásában és növekedésében igen jelentős szerepe van a tulajdonviszonyok alakulásának. Leegyszerűsítve a dolgot, a pénz pénzt fial, a pénztelenség pedig „újratermeli” önmagát. Akiknek a kezükben tőke van, képesek újabb és újabb befektetésekkel gyarapítani vagyonukat, sokszor a kisebb gazdasági erővel rendelkező vállalatok, vagy magánszemélyek rovására. Azok pedig, akik nem rendelkeznek anyagi forrásokkal, illetve az ezek megteremtéséhez szükséges társadalmi pozícióval, kapcsolatokkal és az ebből fakadó előnyökkel, kiszolgáltatottakká válnak és minden út elzáródik előttük, ahol esetleg kitörhetnének ebből a körből. A nyomor pedig nem pusztán azt jelenti, hogy hiányoznak az anyagi javak, azaz nincs pénz mondjuk kenyérre, vagy a legegyszerűbb szerszámokra, amelyekkel dolgozni lehetne. Ahol nyomorúság van, ott az emberek nem kaphatnak gyógyszert és megfelelő orvosi ellátást sem, így csökken egészségben eltölthető éveik száma. A gyerekek nem maradhatnak az iskolában, szakképzésben sem részesülhetnek, mert dolgozni küldik őket. Fontos szempont még az is, hogy a súlyos szegénységben élők általában védtelenek és nincs szószólójuk, hacsak kívülről nem kapnak segítséget, abban hogy jogaikat felismerjék és érvényesíthessék.

 

 Az ENSZ 2000-ben elfogadott millenniumi fejlesztési célkitűzéseiben azt irányozta elő, hogy 2015-ig felére csökkenti a nyomorban élő emberek számát. Nem telt el azonban három év a vállalást követően, az ENSZ már arra figyelmeztetett, hogy a világ elmarad ettől a céltól. A gazdag országok beleegyeztek, hogy nemzeti jövedelmük 0,7%-át a „fejlődő országok” felzárkóztatására fordítják. Sajnos azonban az elmúlt évek tapasztalata azt mutatja, hogy ezt nem veszik elég komolyan. Amikor ezek a kormányok a saját költségvetési kiadásaik csökkentésére törekszenek, a külföldi fejlesztési segélyek gyakran a legelső megnyirbálni való tételek között szerepelnek. Itt már rég nem az a kérdés, hogy a gazdag országok megengedhetik e maguknak, hogy többet tegyenek, vagy választaniuk kelljen mondjuk saját védelmi kiadásaik és a világ szegénységének mérséklése között. Láthattuk, a nemzeti jövedelmek kevesebb, mint egy százalékát kéne ráfordítaniuk, így a dolog pusztán etikai kérdés marad: elsőbbséget adnak e a szegénység elleni harcnak, vagy sem? Nagyon fontos lenne az adományozók és a kedvezményezett országok összehangolt, helyes eljárásmódja is, ami a pénz és egyéb anyagi ráfordítások felhasználását illeti. Az adakozóknak ügyelniük kell arra, hogy a segélyek decentralizáltak legyenek, praktikusan tehát inkább helyi szinten hassanak és ne a központi államapparátuson keresztül. A programoknak illeszkedniük kell az adott ország szükségleteihez, a pénz elköltéséért felelősök pedig legyenek elszámoltathatók. A fejlett országoknak továbbá meg kell osztaniuk technikai vívmányaikat is a leszakadt térségekkel. Ez annyit tesz, hogy jogszabályok révén hozzáférhetővé teszik találmányaikat az ottani újítók számára, és szakképzéseket szerveznek, amelyek képesítése lehetőséget teremthet arra, hogy szellemi és innovációs téren is beindulhasson a fejlődés. A megszerzett tudás féltékenyen való őrizgetése nemcsak hogy nem etikus, de emberi katasztrófákhoz is vezethet, ha a nyomorúságban élőktől ezzel is elvesszük az esélyt a felemelkedésre.

 

Némileg más a helyzet a rendszerváltó országokkal Európában, amely országok nem tartoznak a gazdag országok sorába, de a legszegényebbek közé sem. Ők azok, akik szintén magas adósságállományokkal küzdenek, amelyet még a szocialista kormányok halmoztak fel, a társadalmi egyenlőtlenségek viszont csak az elmúlt két évtizedben ütötték fel fejüket, ennek megfelelően pedig készületlenül érték a lakosságot, amely egy központilag szabályozott (jóllehet fals képet mutató) egyenlőséghez volt szokva. Nálunk azt szokás mondani, hogy vannak nyertesei a változásnak, többen vannak azonban az abszolút vesztesek, akik már bekerültek abba a körforgásba, ahonnan alig van kiút. A Magyarországon tapasztalható szegénység más jellegű tehát, mégis számos elemében megegyezik a fentebb vázoltakkal és semmi esetre sem hihetjük azt, hogy csekély, relativizálható problémáról van szó csupán. A mi társadalmunkban, ahol a piac nyitott és a társadalmi berendezkedés demokratikus, szintén több fajtája létezik a szegénységnek.

 

 Alap szinten a szociológusok megkülönböztetnek relatív és abszolút szegénységet. A relatív szegénység jelensége adott társadalmi közegben értelmezhető, ahol a vagyoni különbségek és a tőkekoncentráció növekedésével egyesek megrekednek egy szinten. Az abszolút szegénység már az alapvető emberi szükségletek kielégítésére való képtelenséget jelenti, nagyjából ugyanazt tehát, amit már fent is kifejtettünk. Fontos különbség van az átmeneti és a tartós szegénységbe süllyedtek között is. Az átmeneti szegénység ciklikus, tehát erősen függ a gazdasági tényezőktől. Van egy széles réteg Magyarországon, akinek nincsenek ugyan ’kenyérgondjai’, de éppenséggel lehetnének is. Ők azok, akik saját vállalkozásban dolgoznak, vagy magukra vannak utalva a piacon és annak kilengései érzékenyen érintik őket. Többnyire nem rendelkeznek jelentős megtakarításokkal, munkájuk nem mindig folyamatos, sokszor arra vannak ítélve, hogy olyan munkát is elvállaljanak, ami rosszul jövedelmez, egész anyagi létük ingadozó. Ők az ’egyszer fent, egyszer lent’ klasszikus megtestesítői. A tartós szegénységnek – ezzel ellentétben – mélyebb strukturális okai vannak. Tartósan szegények az olyan társadalmi, szociális és iskolázottsági szinten élők, akik elől gyakorlatilag el van zárva a felemelkedés útja. Kiszolgáltatott csoport például a nyugdíjasok, a kislélekszámú településen élők, illetve a cigányok csoportja, akiknek marginalizálása további súlyos társadalmi kérdéseket is felvet. Az ő elkülönülésük és a javakból való egyenlőtlen részesedésük hosszú időkre visszanyúló probléma, melynek részletes elemzésével szerencsére egyre többen foglalkoznak, illetve amelynek felvállalása össztársadalmi szinten is folyamatban van.

 

 Az előítéletekkel és az ezekből fakadó magatartásformákkal foglalkozunk még egy másik fejezetben. Meg kell említenünk viszont, hogy miért utaltunk elszigetelt és tartósan szegény csoportként a kistelepülésen élőkre. Azok, akik nem rendelkeznek saját szűkebb pátriájukon (szülőfalujukon) túlnyúló kapcsolatokkal, gyakorlatilag a sors kegyeire vannak bízva egy olyan világban, ahol egyik pillanatról a másikra teljes szakmák válnak szükségtelenné és tűnnek el örökre. A családi tradíciókra épülő mesterségeket elsöpri a globalizációval járó termékdömping, a klasszikus értelemben vett mesteremberek elvesztik vásárlóikat. A faluban sem lesz szükség annyi kistermelőre, ha a helyi vegyesboltban mindent be lehet szerezni, amire szükség van. Nem lesz munkája annak sem, aki évről évre saját lovával szántotta fel a földeket, de nem kap majd megrendelést az asztalos, vagy a nádtető-fedő sem.

 

 Ehhez kapcsolódik egy másik jelenség is, amely Magyarországot is érinti, világviszonylatban pedig igen jelentős. Ez a szegény rétegek nagyvárosokba áramlása, a szuperurbanizáció folyamata. A falusi nincstelenek végső kétségbeesésükben, munka és egy jobb élet reményében érkeznek a nagyvárosokba. Sajnos várakozásaikat azonban általában nem váltja valóra a helyváltoztatás, mert azt a tömeges betelepülést nem kíséri a városi munkalehetőségek bővülése. Városi nyomortelepek tömegei jönnek létre, így összesen annyi történik, hogy a falusi szegénység áthelyeződik. A „fejlődő országokban” hatalmas megavárosok alakulnak ki, amelyek körül viskókban és barakkokban élő milliók koncentrálódnak. Ezeken a telepeken különösen jelentős a szegények aránya a nők és a gyermekek körében. Becslések szerint a városi szegények mintegy 70%-a nő.

A Magyarországon értelmezhető szegénység két legfőbb mércéje a munkanélküliség és a hajléktalanság. A munkanélküliség súlyos társadalmi és szociális probléma és sok embert érint valamilyen formában. Mint említettük, még a munkával rendelkezők is érintve érezhetik magukat, mert bármikor kerülhetnek hasonló helyzetbe. Míg az Európai Unióban az átmeneti, addig Magyarországon a huzamos munkanélküliség a jellemző. Nálunk is létezik önkéntes munkanélküliség, ami annyit jelent, hogy az egyén az adott feltételek és reálbér mellett nem hajlandó munkát vállalni. Ez sem kedvező állapot, ennél lélektanilag súlyosabb fokozat viszont, amikor valaki kényszerűségből munkanélküli, mert bár hajlandó lenne munkát vállalni, keresi is a lehetőségeket, mégsem jár sikerrel. A fő probléma itt a munkanélküliségnek az emberre gyakorolt hatása. Ez az állapot csökkenti az önbecsülést, az egyén mellőzöttnek érzi magát, akire nincs szüksége a társadalomnak és kénytelen segélyekből megélni. Örökösen frusztrált attól, hogy nem tudja magát és a családját eltartani, bár ez Magyarországon sajnos sokszor nem csak a munkanélkülieket sújtja.

 

 Felmérések szerint a magyar családok csak mintegy 40%-a mondhatja el magáról, hogy sosincs pénzzavarban. A családok 10%-a két havonta, 25%-a havonta küzd pénzzavarokkal, 25%-uknál pedig nem jut pénz élelemre vagy közüzemi díjakra. Sokat eláruló adat az is, hogy ki min spórol. A magyar háztartások 40%-a az élelmiszeren, 70%-a a ruhán, 76%-a a kultúrán és művelődésen, 81%-a pedig a szórakozáson spórol. Nagyon kevés tehát azoknak a családoknak a száma, akik megengedhetik maguknak, hogy mindenből azt és annyit fogyasszanak, amit és amennyit szeretnének. Ezek a problémák pedig bomlasztóan hatnak a családokra is, tartós konfliktusok alakulnak ki a pénz feletti állandó viták miatt. Ezek a konfliktusok aztán elmélyülnek, sokszor alkoholizmushoz, egyéb kényszeres cselekedetekhez vezetnek, majd válással végződnek.

 

A hajléktalanság is sajnos több tízezer magyart érint, egyre több városban lesznek hontalanná emberek, új és új menhelyeket kell nyitni, amelyek legalább éjszakára be tudják őket fogadni. A hajléktalanná válás okai különbözőek, az elemzők több kategóriára osztják őket.

 

·        Vannak olyanok, akik különböző kapcsolati konfliktusok okán kerülnek az utcára, válást, vagy a szülőkkel való összeveszést követően, és nagyon sok nyugdíjas marad egyedül, egyetlen rokon nélkül.

·        Nagy csoportot képeznek az állami intézményekből kikerültek is. Egyfelől a fiatalok, akik nevelőintézetben nevelkedtek, de ide tartoznak a börtönből, szociális otthonokból, pszichiátriai intézetből kikerülők is.

·        A harmadik csoportba azok tartoznak, akik gazdasági okokból maradnak hajlék nélkül, ők a munkanélküliek, azok akik tartós szegénységben élnek, vagy nem tudnak megbirkózni az önálló életkezdés nehézségeivel.

 

Sajnos sokan kerülnek családosan az utcára, ilyenkor pedig az a veszély is fenyeget, hogy nem tudnak együtt maradni, a gyerekeknek intézetbe kell menniük. A hajléktalanság jelenségét vizsgálva fontos foglalkoznunk az emberi kapcsolatokkal is, mert ezek minősége, megléte vagy hiánya nagyban befolyásolhatja az egyén perspektíváját.  A társas kapcsolatok mértéke és minősége összefügg az egyénnek azzal a képességével, hogy saját akaratát mennyiben tudja mások kívánalmaival szemben érvényesíteni. A hajléktalan emberek társadalmi megnyilvánulásait a szociológusok általában „visszahúzódásnak” nevezik. Ez az az állapot, amikor az egyén elutasítja a kulturális értékeket és célokat, (mint például a pénz és a karrier) illetve az azok megszerzését elősegítő intézményes eszközöket. (az képzettségnek megfelelő bér, munkahely, lakás)Azok az emberek, akik így élnek és így rendezkednek be, szigorúan véve a társadalomban élnek, de nem a társadalomhoz tartoznak. Szociológiai szempontból ők „idegenek”, mivel nem fogadják el a társadalom közösen vallott értékeit.  A hajléktalan ember elszakad a társadalomtól, mivel megszűnnek azok a kapcsolatai, amelyek régen egy adott közösséghez kötötték. Minél hosszabb a hajléktalanságban eltöltött idő, annál nehezebb a régi kapcsolatokat újra fellelni, vagy „hasznosítani”, illetve új visszailleszkedést segítő kapcsolatokat teremteni. A hajléktalan ember mindezek ellenére tagja marad a társadalomnak, amely nem háríthatja el a felelősséget és köteles a kívülállók alá és köré védőhálót feszíteni. Ezen kívül etikátlanok és jogilag is elfogadhatatlanok azok a kezdeményezések, amelyek arra irányulnak, hogy láthatatlanná tegyék a hajléktalanokat. Azzal a felkiáltással, hogy rontják az utcaképet, illetve hogy zavarják a járókelőket és a turistákat, sok városban megtiltották a fedél nélkül élőknek, hogy a forgalmas köztereken tartózkodjanak. Ez a hozzáállás klasszikusan a „ha nem látom, nem is létezik” elvet valósítja meg.

 

Magyarországon sok segítő szervezet jött létre az elmúlt évtizedben, mióta a hajléktalanság problémája fölerősödni látszik. Több kezdeményezés például kifejezetten utcai ételosztással, gyermekétkeztetéssel, illetve „téli kríziskezeléssel” foglalkozik. Az ételosztásoknak már hagyományai vannak, ezeken leginkább hajléktalanok, kisnyugdíjasok és létminimumon élők vesznek részt. Tudnunk kell azonban, hogy az ételosztás – bár hasznos és nélkülözhetetlen dolog – nem megoldás. Mint arról már más oldalakon is beszéltünk, az ilyen jellegű mozgalmak csak a tüneti kezelésre jók, a problémák gyökerét nem érintik. És itt visszaérkezünk a sokat emlegetett láncolathoz: Iskolázottság – lehetőségek – munka – anyagi biztonság – jólét. Ez nem recept, ez csak esély, annak viszont nem is kicsi.   

    

 

 

 

              


 

 

CSALÁD, NŐK JOGAI ÉS SZEXUALITÁS

 

·        Születésszabályozás

·        Várandós nők egészségi körülményei

·        Nők egyenjogúsága

·        Családon belüli (nők elleni) erőszak

·        Szexuális identitás

 

2002 októberében visszafogott hangú, de nem megnyugtató jelentések láttak napvilágot Kínában, melyek aztán nyilvánosságra kerültek a világ többi részén is. Az akkor frissen elvégzett országos népszámlálás arról tudósított, hogy a világ legnépesebb nemzetének nemi megoszlása igen erőteljesen megbillent. Minden száz leány újszülöttre 120 fiú jutott Kínában, az előző népszámlálások eredményeivel összehasonlítva pedig kitűnt, hogy ráadásul egy romló tendenciáról van szó. Az egyensúlynak ez a látványos és riasztó felborulása egyenes következménye a fiúgyermekek előnyben részesítésének, amely nem csak Kínában, hanem Indiában és több Dél-kelet Ázsiai országban igen elterjedt. A szülők nem szeretnének leány csecsemőt szülni, illetve felnevelni – őket értéktelenebbnek tartják a fiúknál – így terhesség esetén ultrahangos vizsgálattal igyekeznek meggyőződni a születendő gyermek neméről és ha a magzat leánynak bizonyul, abortuszt kérnek. Ha mégis megszületik a kislány, sokszor néhány napos korában megölik és a hatóságokat kijátszva természetes csecsemőhalálnak tüntetik fel, de számos esetben a leánygyermekeket nem is anyakönyvezik, nem járatják iskolába, nem részesülhet orvosi ellátásban és minden szempontból a társadalom perifériájára szorul.

 

 Eltekintve most ettől a hátborzongató diszkriminációtól, ami sok országra még ma is jellemző (a tények egyértelműen ezt bizonyítják), csak ha a közvetlen következményeket gondoljuk végig, akkor is ijesztő kép tárul elénk. Kínában például már most konkrétan lehet tudni, hogy ha ez a generáció felnő, akkor több, mint negyvenötmillió férfi hiába fog magának feleséget keresni. Ez pedig a családalapítás mellett gondokat okozhat a gazdaságban és a szociális ellátásban is.

 

A nemi alapon létrejövő diszkriminációról még szót ejtünk, de – ha nem is ezen a borzalmas példán felbuzdulva – beszélnünk kell a születésszabályozásról és annak módszereiről. Nagyon fontos, hogy a fiatalok már a szexuális élet kezdetén tisztában legyenek az eszközökkel, amelyekkel elkerülhetik a teherbe esést, illetve azok elérhetőségével. Ma Magyarországon a párkapcsolatok háromnegyedében a nőkre hárul a fogamzásgátlás feladata és az is tény, hogy a nők eszköztára e téren jóval szélesebb, mint a férfiaké. Szerencsés esetben a nők a választáshoz kikérik nőgyógyászuk tanácsát és az ő javaslata alapján döntenek a legideálisabb védekezési módszer használatáról. Ehhez viszont előbb tisztában kell lenniük saját testük működésével, a női ciklusokkal és jellemzőivel, és azzal is, hogy pontosan milyen körülmények és egybeesések szükségeltetnek a megtermékenyüléshez. Sok diáknak az a véleménye, hogy az iskolában tartott kötelező szexuális felvilágosítás unalmas, lelketlenül ledarált, száraz szöveg, ezért sokuk ilyenkor oda se figyel, vagy érezteti társaival, hogy ebben a témában neki már nem lehet újat mondani.

 

 Azért írjuk ezt le, mert fontosnak tartjuk tisztázni, hogy a gyerekek bizonyos dolgokról tényleg hamar szereznek ismereteket a tévéből, vagy kortársaiktól de ezek az ismeretek a legtöbb esetben nem elegendőek ahhoz, hogy a későbbiekben felelősségteljesen tudjanak dönteni. Viszont többségük érdeklődő, szívesen beszélget a témáról és nem csak annak pikáns volta miatt. A nem kívánt terhesség megakadályozása számos problémát megelőzhet és akár életen át tartó konfliktusok kialakulásának veheti elejét. Szerte a világon mindenhol vannak véleménykülönbségek a különböző fogamzásgátlási módszerek megítélésében, és hatványozottan igaz ugyanez az abortuszra, melynek létjogosultságát és etikusságát a legtöbb egyház és felekezet megkérdőjelezi, illetve határozottan ellenzi magát a beavatkozást. A mélyen vallásos emberek általában mechanikai és hormonális fogamzásgátló eszközöket sem használnak, ők a természetes születésszabályozásra esküsznek, amely valóban a leginkább emberközeli, viszont saját testünk nagyon alapos ismeretét és nem kevés türelmet feltételez. Ugyanők, ha esetleg mégis bekövetkezne a terhesség, soha nem vetetik el a magzatot, hanem akkor is világra hozzák, ha esetleg nem terveztek már több utódot.  Ma Magyarországon nem tilos a művi terhesség-megszakítás, de abban szinte minden orvos és laikus egyetért, hogy jobb elkerülni. Sok fiatal lány úgy esik teherbe, hogy nincs is stabil partnere és sem lelkileg, sem szellemileg, sem pedig anyagilag nincs felkészülve egy gyermek vállalására. Ők azok aztán, akik – ha mégis megszülik gyermeküket – szüleik segítségére szorulnak, netán teljesen egyedül maradnak. Sokszor valóban nem képesek gondoskodni a kisbabáról, vagy megijednek a felelősségtől és a legkülönfélébb cselekedetekre ragadtatják magukat. Szerencsésebb estben örökbe adják a csecsemőt, vagy haza sem viszik a kórházból. Sokan azonban a megbélyegzéstől való félelmükben egyedül szülik meg a gyereket valami félreeső helyen és utána magára hagyják, vagy a szülést követő idegileg is labilis állapotban végeznek vele. Ezek a legszomorúbb forgatókönyvek, mégis minden évben hallunk néhány hasonló esetről, pedig kis országban élünk. A szerencsétlen leányanyák, akik kétségbeesésükben olyan bűnt követnek el, ami életük végéig kísérteni fogja őket, nem csak hogy nem lettek kellően felvilágosítva, hanem szegények még üldözöttnek is érzik magukat egy olyan világban, ahol sokan még ma is ferde szemmel néznek az egyedülálló anyákra, főleg ha azok még nem nőttek ki a tinédzser korból. Ez a kérdés viszont már elvezet egy másik területre, amelyről csak mostanában kezdünk beszélni, mert olyan megkövült és általános (a társadalom majd minden tagjára érvényes) viselkedéseket és szokásokat feszeget, amelyekről hosszú évekig mindenki hallgatott. 

 

Manapság már egyre kevesebben tagadják, hogy a nők és a gyerekek ellen irányuló erőszak súlyos társadalmi probléma. A magyar társadalom reakciója azonban egyáltalán nem áll arányban ennek a problémának a nagyságával. Ez nem csak a az áldozatok védelmét és az elkövetőkkel szembeni fellépést szolgáló jogalkotás és joggyakorlat terén mutatkozik meg, hanem az illetékesek, a közvélemény, de még az úgynevezett szakemberek tájékozatlanságában, illetve a rendelkezésre álló tájékoztatás előítéletes voltában is. Mielőtt tovább bontanánk a magyar vonatkozásokat, ejtsünk még néhány szót a világ más részeiről e probléma vonatkozásában. A fejezet legelején beszéltünk arról, hogy sok országban még ma is alsóbbrendű lényeknek tartják a nőket, olyannyira, hogy úgy gondolják, megszületniük sem érdemes. Ha mégis világra jöttek, elkezdődik kálváriájuk, mely egy életen át tart. Szóltunk arról, hogy az ilyen társadalmakban a lányok nem járhatnak iskolába és szüleik nem hajlandóak pénzt költeni rájuk, legyen szó akár ruházkodásról, orvosi ellátásról, vagy élelemről. A leánygyerek ezekben a közösségekben csak cselédként szolgál, sokszor már hat éves korától fizikai munkát végez, később apja és fivérei utasítására áruba bocsátja testét, hogy a megkeresett pénzt átadja nekik. Senkivel nem érintkezhet, semmilyen ismeretre nem tehet szert, örök tudatlanságra van kárhoztatva, így a kitörésre sincs semmi esélye. A terhes nőkkel sem bánnak különbül, gyakran semmiféle tájékoztatásban nem részesülnek, gondozásuk a várandósság időszaka alatt nem megoldott, a szülés maga pedig úgy zajlik, hogy annak körülményeibe nincs semmi beleszólásuk, fájdalmas és az egészségre káros módszereket alkalmaznak és semmilyen formában nem törődnek a nők igényeivel és emberi jogaival. Szerencsésebbek azok a nők, akik régóta várt fiú magzatot hordoznak, őket nagyobb figyelem és körültekintés illeti meg. Sok helyen természetesen az egészségügy alapvető hiányosságai folytán kerülnek veszélyeztetett helyzetbe a kismamák. Az ENSZ egészségügyi szervezete a WHO szüléssel kapcsolatos kiadványai olyan célkitűzéseket tartalmaznak, mint például az egészségügyben dolgozók kötelezettség vállalása, hogy a terhes nőket tájékoztassák a szülés körüli eseményekről és azok miértjéről, illetve, hogy az intézmények lehetővé tegyék számukra, hogy maguk válasszák meg a vajúdás körülményeit.

 

Fent említett irányelvek szorosan kapcsolódnak a női egyenjogúság témaköréhez, hiszen az elnyomásban élő, vagy életük valamely szakaszában diszkriminációban részesülő nők közös ismérve, hogy testük alantasabb, mint egy férfi test, és sokszor nem áll jogukban rendelkezni fölötte. A legtöbben még ma is értelmetlenül hőbörgő nőket látnak a feministákban, akik „jó dolgukban már azt sem tudják mit csináljanak.” A szexizmus fogalmáról pedig sokan vagy nem is hallottak még, vagy félremagyarázzák. A mai értelemben vett feministák azok, akik egyenlő bánásmódért küzdenek és nem hajlandóak elfogadni a férfiak felsőbbrendűségét és a társadalomtól kapott előnyeit. Szexista pedig az a férfi, aki nemi hovatartozáson alapuló előítéletekkel él és mindennapjaiban is hátrányos megkülönböztetésben részesíti a nőket. A férfiközpontú társadalomra jellemző a probléma eltussolása, nem egyértelmű megnevezése. Ma leginkább a „családon belüli erőszak” kifejezés az elterjedt, bár ez is könnyen azt a benyomást kelti, mintha a család tagjai egyforma módon, gyakorisággal, vagy mértékben követnének el erőszakot. A „nők elleni erőszak” kifejezés egzaktabb és kevésbé kendőzi el a valós problémát. Az ENSZ deklarációja szerint nők elleni erőszaknak minősül bármely olyan, a nőket nemük miatt ért erőszakos tett, mely testi, szexuális vagy lelki sérülést okoz, beleértve az effajta tettekkel való fenyegetést is, valamint a kényszerítést és a szabadságtól és önrendelkezéstől való önkényes megfosztást, történjen az a közéletben, vagy a magánszférában. A nők elleni erőszak funkciója minden esetben a férfiközpontú (patriarchális) társadalom alapját képező hierarchia fenntartása.

 

Léteznek sztereotípiák, amelyek a szexista értékrend alapjai. Ezek – mint utaltunk rá – igen mélyen gyökeredznek a társadalomban és alapjuk, hogy léteznek nőies és férfias feladatok, melyek rendszere arra hivatott, hogy a férfiak hatalmi struktúráját erősítse. Ha például a nőies feladatokra hivatkozva egy férfi nem hajlandó kivenni részét a gyereknevelésből, azzal a sztereotípiák mellett saját hatalmát is megerősíti. A nő fog hiányozni a munkahelyéről, az ő előmenetele fog megtörni a gyesen töltött évek miatt, így végül őt fogják kisebb eséllyel előléptetni, vagy neki lesz kevesebb a fizetése, ezért anyagilag a férfitól fog függeni. Fontos megértenünk, hogy a nők elleni erőszak elsősorban abban különbözik az erőszaktól általában, hogy úgynevezett strukturális erőszak, vagyis egybecseng a közfelfogás alapjául szolgáló társadalmi, kulturális normákkal és értékrenddel. Ezért tűnik a társadalom számára a valóságosnál kisebbnek, sőt normálisnak és ezért nem ítélik el ugyanolyan egyértelműen, mint az erőszak többi formáját. Egy kapcsolaton belüli erőszak a szóbeli erőszaktól a szexuális kihasználásig több féle formában jelentkezhet. Sokan – beleértve a nőket is – természetesnek vesznek bizonyos megnyilvánulásokat, hiszen maguk is hasonlóképpen szocializálódtak, a rajtuk elkövetett erőszakoskodást születésüktől fogva beletörődéssel viselik.  Így a széles választékból csak a legjellegzetesebb példákat sorolnánk most fel.

 

·        Szóbeli erőszak: ha valaki bántalmazással, veréssel fenyegeti a párját, vagy azzal, hogy elviszi a gyerekeket, vagy hogy kárt tesz magában. Ha lekicsinylően, gúnyosan beszél, mások előtt megalázza partnerét.

·        Megfélemlítés: ha tör-zúz, megrongálja a nő értéktárgyait, csapkod, félelmet keltően viselkedik (dühödten néz, üvölt), támadóan faggatózik, életveszélyesen vezet.

·        Lelki erőszak: letagad lényeges dolgokat, elzárkózik a nő elől, ugyanakkor ellenőrzése alatt tartja, önbizalmát módszeresen lerombolja, önálló döntéseit rendszeresen megkérdőjelezi, végletesen féltékenykedik. Mindenért a nőt okolja, még a nő elleni agresszióért is őt hibáztatja, annak érzéseit, tapasztalatait kétségbe vonja (főként a bántalmazás súlyosságát illetően), nem hajlandó megbeszélni a problémákat, kétségbe vonja, ha a nő azt állítja, problémák vannak.

·        Elszigetelés: ha a férfi megszabja, hogy a nő mit csinálhat és mit nem csinálhat, kivel találkozhat, hová mehet és mit vehet föl. Nem engedi, hogy munkát vállaljon, pénzt tartson magánál, folyamatosan ellenőrzése alatt tartja otthon, munkahelyen, stb. Elzárja előle a telefont, elkíséri mindenhová, zsebeit átkutatja.

·        Testi erőszak: ha a férfi a nőt lökdösi, megüti, megpofozza, fojtogatja, a nő haját húzza, ököllel veri, belerúg, rázza, köpködi, megégeti, késsel, zsilettpengével, nehéz tárgyakkal fenyegeti vagy bántalmazza.

·        Szexuális erőszak: ha olyan szexuális tevékenységre kényszeríti, amit a nő nem akar, ha a szexszel fájdalmat okoz neki, vagy megalázza, megerőszakolja, bántalmazza intim testrészeit.

·        Gazdasági, anyagi erőszak: nem engedi, hogy a nő dolgozni járjon, vagy legyen saját pénze, illetve ha van, azt elviszi és csak saját belátása szerint ad belőle, minden kiadást, amire a nő kér megkérdőjelez.

 

Az erőszak fent leírt fajtái általában hasonló forgatókönyv alapján követik egymást, illetve keverednek egymással. A nők elleni erőszakot előítéletek és tévhitek egész sora övezi, ez pedig nem csak kocsmai beszélgetésekben van jelen a kultúrában, („Pénz olvasva, asszony verve…”) hanem annak minden intézményesült szintjén. Magyarországon a közfelfogás nagymértékben hibáztatható akkor, amikor minden héten bántalmazás miatt meghal egy nő.

 

Végezetül szót kell még ejtenünk a társadalmi előítéletek kapcsán egy szintén mélyen gyökeret eresztett és széles körű előítélet rendszerről, mégpedig arról, ami az eltérő szexuális identitással rendelkezőket sújtja. A homoszexualitás jelenségéről a legtöbb ember hallani sem akar. Pedig – bármennyire is próbáljuk elhessegetni magunktól – tény, hogy ez a probléma mindenkit utolérhet. Bárkivel előfordulhat, hogy saját gyerekéről, unokájáról, rokonáról, barátjáról derül ki: ahhoz a megvetett kisebbséghez tartozik, amelynek létét el kívánta felejteni. A homoszexualitással kapcsolatos előítéletek nagy része is mintha arra szolgálna, hogy a jelenséget, mint olyat ne kelljen tudomásul venni. Idetartoznak például azok az okok, amelyekkel a közvélemény a homoszexualitás kialakulását magyarázza. Hogy mitől lesz homoszexuális valaki, ez tudományosan nagyon érdekes kérdés, a tudomány azonban még nem talált rá kielégítő magyarázatot. A mindennapi életben viszont a kérdés úgy merül fel, hogy kit vagy mit lehet felelőssé tenni egy adott ember homoszexuális hajlamáért. Ha megvan az ok, akkor a „buzi” vagy maga tehet róla, vagy a szülei, akik nevelték, vagy az a személy, aki először elcsábította. Mindenesetre van ok, ami elkerülhető, mert „velem, az én családommal ez nem fordulhat elő, mert mi nem vagyunk „olyanok”, aki pedig „olyan” az magára vessen. E szerint a felfogás szerint a homoszexualitást nem kell tényként elfogadni és nem a melegek életének megoldásával, hanem a melegség kialakulásának megakadályozásával kell foglalkozni.

 

 Ez a vélekedés alapjaiban téves, hiszen aki így gondolkodik, az nem hajlandó bizonyos tényeket tudomásul venni. A tények semibe vétele pedig mindig ferdítéshez és hibás reakciókhoz vezet. Jelen esetben pedig ténynek kell vennünk azt, hogy a homoszexualitást nem lehet sem megelőzni, sem megakadályozni, sem megváltoztatni. Gyakorisága minden korban és minden társadalomban állandó és a sok vulgarizáló igyekezet ellenére sem köthető semmilyen családszerkezethez vagy nevelési szokáshoz. A melegeknek arra van szükségük, hogy szexuális irányultságuk magyarázgatása helyett létezésüket a világ adott ténynek fogadja el. A melegek elfogadásának alapja pedig az, hogy megértsük, ők nincsenek választási helyzetben. Nem saját jószántukból mondanak le a férfi-női kapcsolat teljességéről és keresnek azonos nemű párt maguknak, hanem azért mert más út nem létezik számukra a boldogsághoz. Hiába tanácsolják nekik sokszor, hogy uralkodjanak „ferde” hajlamaikon és válasszanak „rendes” párt maguknak. És ha ezt sokan – pontosan a társadalmi előítéletek miatt – meg is teszik, abból általában boldogtalanság, titkolódzás, egymás életének megkeserítése következik, illetve súlyos pszichológiai problémák, frusztráció forrása lehet. A homoszexualitást, mint életvitelt érintő társalgás és nevelés alapja tehát minden esetben az elfogadás kell hogy legyen, s ebből kiindulva bárki képes lehet arra, hogy elvesse előítéleteit és megbarátkozzon egy létező jelenséggel.

 

 

 

A FEJLŐDŐ ORSZÁGOK FELZÁRKÓZTATÁSA, DEMOKRÁCIA ÉS EMBERI JOGOK

 

·        A létező rabszolgaság

·        diktatórikus rendszerek, polgárháborúk

·        Jogi és kormányzati együttműködések

·        Fair trade

·        A globalizáció esélyei

 

 

A „rabszolga” szó valami félelmetesen barbár és szégyenletes dolgot jelöl az emberiség történetében. Úgy tűnik, egyidős magával a társadalommal. Az ókorban a rabszolgák még a hadifoglyok közül kerültek ki, a középkorban Európában jobbágyoknak hívták őket, a rabszolgatartás tetőpontja azonban a történelemben az volt, amikor a tizennyolcadik század végén tömegesen kezdték szállítani a feketéket az Újvilág, vagyis Amerika gyarmataira, becslések szerint mintegy tizenhárommillió embert. Ma is létezik rabszolgaság, az ENSZ közlései szerint huszonhétmillió ember rabszolgaként él és dolgozik a világon.

 

Egy szudáni kislány története dióhéjban a következő: „Egy férfi jött a menekülttáborba és kiválasztott bennünket. Engem, öt másik lánnyal együtt elszállítottak egy házba, ahonnan nem engedtek ki, egész nap dolgoznunk kellett. Aztán jött egy asszony és elvitt. Nagyon nehéz munkát kellett végeznem, kézzel mostam, takarítottam a házat meg az udvart és elláttam a gyerekeket. Játszani szerettem velük, hiszen még magam is gyerek voltam, elvették tőlem a gyerekkoromat. Minden apróságért megvertek.” Ez a kislány kénytelen volt elmenekülni saját falujából a polgárháború miatt. Azután hat-hét évig még rabszolgaként dolgozott, majd egy költözködés alkalmával megszökött. Esete nem egyedülálló. Egy másik, szívszorító példa: Indiában egy tízéves kisfiú két évig dolgozott egy szőnyeggyárban. „Napi tizenkét-tizennégy órát ültem a szövőszéknél. Egy éven át egy vasat sem kaptam. Egy héttel a belépésem után egy apró hibáért fejjel lefelé lógattak. A szőnyegcsomózáshoz éles kést használtam és amikor megvágtam magam, sosem engedtek orvoshoz. Ehelyett a munkaadóm gyufaport dörzsölt a sebbe és meggyújtotta. Megpörkölődött a bőröm, a húsom.

1956-ban az ENSZ elfogadta a rabszolgaság és a rabszolga-kereskedelem eltörlését célzó megállapodást. Ebben minden országot felszólítottak, hogy vessenek véget az adósrabszolgaságnak, a fél-rabszolgaságnak, a nők házassági célú adásvételének és a gyermekszolgaságnak. Azt hihetnénk, hogy ez a szabályozás a történelem megannyi szégyene után biztosította a rabszolgaság megszűnését a modern világban, pedig nem így van. Napjainkban több rabszolga dolgozik szerte a világon, mint valaha. És ami még döbbenetesebb, hogy míg régen a rabszolgák értékesek voltak és gazdáik ügyeltek legalább egészségi állapotukra és erőnlétükre, addig a modern rabszolgaságban olcsón eladható és kapható fogyóeszköznek számítanak, könnyedén pótolható holminak. Ezt érzékletesen fejezi ki, hogy amíg az amerikai déli államokban mai pénzen átlagosan negyvenezer dollárba került egy rabszolga, addig a mai rabszolgák ára potom kilencven dollár.

 

Kilencven dollárt ér tehát egy emberélet, vagy sokszor még ennél is kevesebbet. Semmit sem ér például egy polgárháborús országban, ahol a szemben álló felek halomra gyilkolják egymást. A kutatások azt bizonyítják, hogy szemben az előzőleg domináns államközi konfliktusokkal, a hidegháború után egyre fontosabbá váltak az államon belüli konfliktusok. Ez a fejlemény pedig súlyosan érinti a civil lakosságot, amely így az erőszakos konfliktusok elsőszámú célpontjává vált. Csak 2002 decembere és 2003 júniusa között, nem kevesebb mint 165 politikai konfliktus történt szerte a világon, melyek közül 52 kifejezetten erőszakos, fegyveres, vagy háborúba torkolló konfliktus volt. Csak a Kongói Demokratikus Köztársaságban zajló konfliktus, melyet gyakran „Afrika világháborújának” neveznek, több mint hárommillió emberéletet követelt 1998 és 2002 között, vagy a harcok közvetlen következményeként, vagy a háborúból adódó ellátás hiány és alultápláltság révén. 

 

Arról szintén beszámolnak a kutatások, hogy Ázsia és Afrika az a két kontinens, ahol a leggyakrabban fordulnak elő fegyveres összetűzések, több tízezer embernek okozva szenvedést ezzel. A civil áldozatok száma nagyon magas, sokan nyomorodnak meg egy életre, és még többen kényszerülnek elhagyni otthonukat és menedéket kérni más országokban. Létezik egy fontos különbség korunk háborúi és a megelőző történelmi korok háborúi között. Ma a fegyveres konfliktusok ritkán kötődnek konkrét államszervezetekhez, bár az okok természetesen mindig a hatalomgyakorlásról és a dominancia elnyeréséről szólnak. Megfigyelhető, hogy a kirobbantók általában félkatonai szervezetek, gerilla csoportok, vagy valamely kulturális ideológia köré szerveződő mozgalmak, ahol nincs egy központi mag, nincsenek behatárolt keretek. Nincsenek hagyományos célpontok és nehéz azonosítani, hogy ki az ellenség, vagy ki válhat azzá. Szomorú példa erre a Ruandai háború is, ahol annyira elharapódzott az etnikai alapú gyűlölet, hogy emberek a saját családjuk tagjait irtották ki, ha az történetesen a másik népcsoporthoz tartozott. Ezeknek a lázadó csoportoknak többnyire fegyvertáruk is korlátozott, harci kiképzésben nem részesültek, tehát jórészt „improvizálnak”. Jellegzetes módszerük, hogy a területek biztosítására és a lakosság elriasztására álcázott aknákat, vagy más néven taposóaknákat használnak, amely felmérhetetlen károkat okoz. Világszerte ma többszázezer ilyen taposóakna hever a földben elfeledve, de bármikor működésre készen.

 

A fegyveres konfliktusok másik elborzasztó jellemzője a gyermekkatonák alkalmazása és bevetése. A kisfiúkat a lázadó csapatok többnyire elrabolják otthonról, bántalmazzák őket és harcra kényszerítik. Először, amíg még gyengék „csak” teherhordónak vagy kémeknek használják őket, aztán, amint kicsit megnőnek puskát adnak a kezükbe. Ezek a gyerekek számunkra elképzelhetetlen kegyetlenkedéseket néznek végig, és őket is sokszor kényszerítik, hogy bánjanak brutálisan szeretteikkel, családtagjaikkal, ezzel is erősítve a „hadsereghez” való feltétlen ragaszkodást, illetve azt, hogy ne legyen hová hazatérniük. Léteznek olyan történetek, ahol kisfiúknak végig kellett nézniük, ahogy a katonák – nevelési célzattal! –agyonverik saját testvéreiket.

 

Az Amnesty International (nemzetközi szervezet az emberi jogokért) arról tudósít, hogy hiába kötöttek megállapodást egyes területeken a kormányzati hatalommegosztásról és a fegyverszünetről, a gyermek-toborzás ennek ellenére folytatódik. Habár a nemzetközi közösség és társadalmi szervezetek erőfeszítéseket tesznek a gyermekkatonák leszerelésére, ez bonyolult feladat, mivel ezekben az országokban a pusztítás általában olyan mértékű, hogy lerombolták az iskolákat is, munkahelyek pedig egyáltalán nincsenek. Azok a települések pedig, amelyek évekig szenvedtek a háborútól, esetleg ellenségesen fogadják a hazatérő harcosokat, így sokan nem tudnak vissza illeszkedni a közösségbe és ismét belekeverednek a konfliktusokba.

 

Az Egyesült Államok béli székhelyű Human Rights Watch ma a legjelentősebb és legnagyobb anyagi potenciállal bíró emberi jogi szervezet. Ők azok, akik elsődleges feladatuknak tekintik, hogy jelen legyenek minden olyan konfliktusnál, ahol a civil lakosság jogai sérülnek és szorgalmazzák az elkövetők felelősségre vonását. A gyermekkatonák toborzásának megszűntetésére így vagy úgy számos ígéret született már, azonban mindig hibádzik valami. Sok csoport ezt az ígéretét cinikusan pusztán arra akarja felhasználni, hogy kedvező sajtót szerezzen magának, ezzel segítve ügyét, más szervezetek pedig nem elég erősek ahhoz, hogy támogatást csikarjanak ki a hadseregekből is. Ha sikerül is eredményeket elérni és felszabadítani a gyermekeket a harcok és az elnyomás alól, lelki sérüléseik egész életen át el fogják kísérni őket, boldogok valószínűleg már sosem lesznek.

 

A „fejlődő országok” az élet majd minden területén jelentős lemaradásban vannak a nyugati civilizációhoz képest, az ember gyakran úgy érzi, a világ összes nyomorúsága őket sújtja. Szegénység, éhezés, ivóvíz hiány, betegségek, járványok, polgárháborúk. Ehhez jönnek még hozzá a természeti csapások és az aszály, amely lehetetlenné teszi a talpra állást. Ezek az országok évtizedek óta halmozódó dollármilliárdos adósságokat görgetnek maguk előtt, amelynek visszafizetésére semmi esélyük nincs.  A közelmúltban a fejlett világ kénytelen volt beismerni, hogy irracionális dolog lenne adósság visszafizetéseket követelni azoktól az afrikai, dél-kelet ázsiai és dél-amerikai országoktól, ahol képtelenek megoldani az éhezést és egyéb alapvető problémákat. Ezért ezeknek az adósságoknak tetemes részét eltörölték, a rendkívül kedvezőtlen és diszkriminatív kereskedelmi feltételek azonban továbbra is gúzsba kötik a szegény országokat és a kis piacokat.

 

A fair trade kifejezés annyit jelent, hogy igazságos kereskedelem. Erre lenne szükség ahhoz, hogy a lemaradt térségek új erőre tudjanak kapni és saját maguk kezdjék el megoldani problémáikat. Sajnos a valóság azonban azt mutatja, hogy a fejlett nyugati társadalmak berendezkedtek egy olyan rendszerre, amelyben saját polgáraikat nagyvonalú mezőgazdasági támogatásokban részesítik, a vámhatárok eltörlése miatt pedig egymás termékeiből importálnak, ha szükségük van valamire. Ezzel egyidejűleg a szegényebb országok exportcikkein még mindig magas a vámtarifa, így ők szinte lehetetlen helyzetbe vannak hozva, még azt a keveset sem tudják eladni, amit megtermeltek. Az ún. „progresszív vámtarifa” rendszer kényszerpályára állítja ezeket az országokat, meggátolja őket, hogy a mezőgazdasági termelés mellett a feldolgozó iparágazatukat is fejlesszék. Egy egyszerű példa: a világbank chilei paradicsomra kivetett vámja 2,2%, míg ha ugyanezt a paradicsomot püré formájában, tehát feldolgozva exportálják, már 12%-os tarifával kell számolniuk. Ugyanez vonatkozik az afrikai kávétermelőkre, akik gyakorlatilag nyers kávébabot kénytelenek kivinni az országból emiatt. Még az Európai Unió vezető közgazdászai is ingerülten reagálnak azokra a felvetésekre, hogy az Unió területén több pénz jut naponta egy tehén támogatására, mint amennyiből a fejlődő világ lakosságának hetvenöt százaléka megélni kénytelen. Sajnos a vezető gazdasági hatalmak még mindig úgy gondolkodnak, hogy első a saját piac, annak érdekeit kell védeni tűzzel vassal. Ezenkívül jogot formálnak arra is, hogy úgy költsék el a pénzüket, ahogy akarják, a szegénységgel és kirekesztettséggel sújtott országoknak pedig „nagyvonalú” adományokat juttatnak, ezzel letudva kötelezettségeiket.

 

Az igazságosabb kereskedelem rendszere azon alapulna, hogy felszámolnák a megkülönböztető vámokat, és jelentős támogatásokat nyújtanának a termelés hatékonyságának növeléséhez, mind anyagiakban, mind pedig szellemiekben. A nagy gyáraknak, ahelyett, hogy a távol keleten éhbérért dolgoztatnak embereket – lévén a munkaerő ott összehasonlíthatatlanul olcsóbb – ki kéne szállítaniuk a tudást és az eszközöket és lehetőséget teremteniük arra, hogy a helyiek maguk gazdálkodjanak és kereskedjenek.  Szükség lenne ezen kívül hosszú távú kereskedelmi kapcsolatok kialakítására és az alkalmazottak szakmabeli fejlődésének biztosítására.

 

Ma a multinacionális cégek a növekedésre és a haszonmaximalizálásra törekednek minden áron, ezért számos esetben felelősek a munkaügyi, környezetvédelmi és emberi jogi visszaélésekért. Ezek a gazdasági szervezetek a fejlődő világban ma még gyakran olyan módszerekkel dolgoztatnak, amit a fejlett országokban már nem engedhetnének meg maguknak. Könnyű belátni azonban, hogy ez gátlástalan profitszerzési láz olyan kígyó, amelyik egy idő után a saját farkába harap. Nem tarthat már sokáig a növekedés egy ennyire zárt gazdasági térben, súlyosbítva olyan tényezőkkel, mint a környezeti károk, hulladékhegyek és szennyvíztengerek. Hová fog nyúlni a fejlett nyugati civilizáció, ha saját erőforrásai végleg kimerülnek és már mindenki eladott mindent egymásnak. Ezek a társadalmak a világ nyolcvan százalékát jelenleg gazdasági értelemben terrorizálják. Akik terror alatt élnek és nem ismernek mást, a jövőben sem fognak tudni együttműködni, hacsak nem segítenek nekik és nem mutatják meg, hogyan kell.

 

A globalizáció fogalma sokak számára már elcsépeltnek hangzik, mások egyenesen szörnyként tekintenek rá. Mit is értünk globalizáció alatt? Általában a modern világ népeinek növekvő kapcsolatrendszerét és kölcsönös függését. A technológiai fejlődéssel felgyorsult és egyre gyorsul az áruk, termékek, a pénz és az információ áramlása. Egymástól igen távol élő közösségek is könnyedén kapcsolatba kerülnek egymással, ez feltétlenül jó dolog. A globalizációt bírálók leginkább az ellen az uniformizálás ellen szoktak szót emelni, hogy ma a világ minden pontján lehetőségünk van egyforma szupermarketekben egyforma termékeket vásárolni. A baloldali kötődésű szervezetek az igazságosság-igazságtalanság talaján közelítik meg a kérdést és leginkább problematikusnak azt a torz gazdasági berendezkedést tartják, amelyről fentebb beszéltünk és amely a világ népeinek nagyobb részét elzárja az egyenlő feltételekkel folytatott termeléstől. A jobboldali kötődésűeket pedig az sérti, hogy a nemzeti termékek majd minden esetben háttérbe szorulnak, a globális termékdömping miatt. Van igazsága mindenkinek, paradox viszont az a helyzet, hogy a hangosan tiltakozó és nem egyszer szélsőségesen globalizáció-ellenes szervezeteket is pont a globalizáció hozta össze, anélkül ugyanis nem találnák meg egymást. (az Internet talán a legfőbb alappillére a globalizációs folyamatoknak.) A gazdasági elemzések azt is mutatják viszont, hogy a világnak pont azok az országai a legszegényebbek, akik kimaradtak a globalizációs folyamatokból. Közben pedig töretlenül növekedett mindazon államok nemzeti jövedelme, amelyek részt kértek a nemzetközi munkamegosztásból. És minthogy közöttük van a világ két legnépesebb országa, Kína és India is, azt lehet mondani, hogy a globalizáció ténylegesen a korábbinál magasabb életszínvonalhoz segítette a világ szegényeinek többségét. 

 

Számos tapasztalat igazolja ugyanakkor azt is, hogy a külföldi tőkével szembeni túlzott kitárulkozás sem vezet mindig jóra. Az az elképzelés, hogy a fejlődő országokban le kell bontani az eddigi kereskedelmi korlátokat és csökkenteni az állami szerepvállalást, a fejlődés gátjának bizonyult. Ez pontosan olyan, minthogyha egy hétéves gyereknek azt mondanánk, menj és boldogulj az életben, mielőtt még megtanítottuk és felkészítettük volna őt bármire. A fejlődő országokban is csak akkor hozhat eredményt a teljes nyitás, ha előzőleg az országok kormányai stabilizálták a belföldi gazdaságot, gondoskodtak képzett munkaerő utánpótlásról, továbbá megfelelő szintű infrastruktúrát építettek ki. Ez bizonyos mértékig vonatkozik egyébként a magyar gazdaságra is, hiszen a nagy „nemzetek fölötti” versenyben, a kapitalizmusban Magyarország is súlyos hendikeppel indult a megelőző szocialista berendezkedés miatt. A nálunk tapasztalható felosztás, miszerint a rendszerváltozásnak és a totális kapitalizmusra való áttérésnek vannak nyertesei, de annál is több a vesztese, sajnos nem véletlen. Sok minden gyerekcipőben jár még és rengeteg a megoldandó feladat, Magyarország – bár sokak véleménye szerint rossz útra lépett – mégis részesül olyan gazdasági és általában vett jóléti előnyökben, amelyekről sok más, szegényebb ország egyenlőre nem is álmodhat.


 

 

Felhasznált Irodalom